Nézhettek hülyének, de van valami felemelő abban, mikor kissé tétován felébredek, kicsit fáj mindenem, és piros foltok vannak szerte a bőrömön, amikből estére –tudom jól- szivárványszínű terepminta lesz, majd hősiesen elindulok a fürdőkád felé, ami reményeim szerint majd mindent rendbe hoz. Még akkor is, ha a leghátráltatóbb harci seb –egy kissé megzúzott csukló- nem az áttombolt Road koncerthez, hanem az utána meglátogatott retró bulihoz köthető.
Félreértés ne essék, rühellem a barmokat. Például akik ötcentis szögecses karvédőben állnak neki pogózni, akik ütnek-vernek mindenkit (átlag hat szájba vágással deaktiválható egyedek), vagy azt a pár hülyét, aki a tömeg szélén áll és vigyorral a pofáján löki maga előtt. akit ér, bent meg emberek esnek halomra. Viszont egy jó kis kemény pogóban bármikor benne vagyok. (Kedvencem a régi Black Out koncertek a különbféle fesztiválokon). És be kell valljam, olyan zúzdában volt részem, amire évek óta nem volt példa. Jeeee!
Mikor láttam, hogy a Zöld Pardon bejárata zárva, pillanatra elfogott a félsz, mint Irénkét a lyukas gumi láttán. Most akkor mi lesz? Szerencsére marad az örök szabály, ha nem megy előröl, menj szépen hátra! A hosszú kígyózó sor láttán megnyugodott kicsinyke rockerlelkem, újra tudtam, a Rock él és élni fog.
Apróváltás, kétszázasok, forgókereszt, és máris bent vagyok. Rajtam a víztől kinyúlt pulóverem, előttem az esőtől összement ZP. A nagyszínpad és járulékos részei, néhány szomjveszejde, és a tó/medence/mittudomén, amibe tudom, hogy bele fogok esni egy jobban sikerült éjszakán, mind-mind kordon mögé rejtve várják az idő javulását, vagy hogy szorgos kezek kijavítsák a vihar által megtépázott szerkezetüket. Sebaj, sok rocker kis helyen is elfér, tehát utat törtem a nem kis népsűrűségben a főfogássá avanzsált kisszínpad elé. A sajtológépbe helyezett heringkonzervet idéző tömeg meglepte a hamarost színpadra lépő Road tagjait is. Elmondásuk alapján az idő miatt számítottak vagy negyven emberre, tehát innentől kezdve fülig érő vigyorral tépték a húrokat a következő másfél órán át.
Másfél óra tömény zúzás. Kilencven percnyi olyan pogó amit nem hittem volna, hogy manapság is át lehet élni. Fülig érő szájú, csatakosra izzadt, őrjöngve tomboló, pár tonnányi élőhús, keményen, de valahogy mégsem sérült meg senki. Fent a zsebkendőnyi színpadon (ugyan már, emlékeztek a régi pécsi Hard Rák színpadára? ) a domoszlói csapat pedig komolyan fűtötte a kazánt. Mindig, mikor azt hittem, ennél jobb nem lehet a hangulat, kiderült, hogy mégis. Repültek az ismert számok (teljesség igénye nélkül) Isten Barma, Aki Szabad, Visszahárom, Törjük a falakat, Olívazöld, és persze a Ne Mondd, és a jócskán átírt Bon Jovi dal , a Nem Kell Más ( na ki ismerte eddig fel?). Kihagyhatatlan labda, a Jó Hely (utalva ZPre), és Afrika is előkerült, kicsit konkrétabban megfogalmazva, mint anno a KFT-ben: „Na milyen volt, Afrika? Leszarom” . Játéknak azt találták ki, hogy ki tud minél jobb fotót csinálni Goyá-ról (a rendkívül sajátos hajviseletű gitáros, aki a combjáig engedi le a gitárt), a nyeremény pedig VIP belépő egy fesztiválra. Aki abban a darálóban tudott fotózni, az szerintem meg is érdemli.
Igazából Máté-ékat még nem nagyon láttam rossz koncertet adni. Valaha még egy 2003as EFOTT volt a debütjük felém, egy kora délutánon jókor voltam jó helyen, és a fesztivál vége után a cimborám első útja a lemezboltba vezetett, ahonnan boldog CD tulajdonosként tért meg. Azóta majd minden fesztiválon ott vannak, és ha épp nem üt valami tényleg ritkaságszámba menő együttest a koncertnaptár, ott zúzunk valahol az elején. Tudjuk, hogy a számok között általában előkerül valahonnan egy –egy felespohár (a nulla nulla hetes véralkohol-számú ügynökünk jelentése szerint pálnikát rejt), tudjuk, hogy nem előre megírt átkötőszövegeket kapunk, és döbbenten tapasztaljuk, hogy a srácok ugyanolyan lendülettel nyomják, mint az elején. Nem számít az eltelt, x év , turné, siker, nem szálltak el maguktól, az új számok pedig valószínűleg ugyanolyan őszinték (és zúzósak) lesznek, mint anno.
A ZP közönsége előtt meg le a fejkendőt. Rég láttam már Body Surfinget, pláne abban a változatban, mikor a színpadra feldobják a tagot, aki aztán vissza a tömegbe. Rég volt olyan, hogy három méterre kerültem, eredeti koordinátáimtól alig egy másodperc alatt, és életemben először majdnem el is estem. És ami a szép, hogy tudtam, ha elesek, a nagydarab ipse, akiről meggyőződésem volt, hogy feltett szándéka a vesémmel távozni a buliból, az, ha kell, a saját testével barikádol, míg újból elérem az üzemi magasságom.
Igazi Rock fílingű zenekar, és kegyetlen Rakenroll közönség (nos igen, aki ilyen zimában is kikecmergett, az már csak nem lehet fotelmetal). Mi kell még? Mondjuk Köbüki időkibővítője, hogy ne jöjjön el az a fránya tíz óra, mikor a környékbéli lakosok békéje és nyugalma érdekében véget kell érjen a húrtépendusz maximusz. Még egy búcsúszámra van idő, majd levonul a zenekar, és valami nagyon szar zene kezd el ömleni a hangfalakból. Valami diszkó, vagy tudja a bánat, abból sem a jó fajta. (igen van olyan)
NA mindegy, sejtem ez az állapot nem lehet tartós, tehát beváltom a belépőmet a megérdemelt sörömre, majd a csocsóasztalok felé veszem az irányt. Nagyjából két menet után aztán hallom az esti zenefelelős, is elkezdte munkáját, bip bip, a prérifarkas lemarad, és lehet rohanni a kellemesen félig telt tánctérre.
A bulira nem volt panasz. Lehetett ropni, ha volt zene, ami nem tetszett annyira, arra pihenni, vagy épp söröket fogadni el arcoktól (köszi így utólag is), egyetlen negatívum, hogy –valószínűleg ugyanazon okból, ami a fele ZP-t kiiktatta- éjfélkor bezárt a bazáros, és mi még a Sweeet Child, az Epic, és Highway to Hell dallamára elhagytuk a helyet, hogy aztán egy régi ismerőssel Absinth-terhes, karaokés olds-bulikban sokkoljuk disztingváltabb embertársainkat, és táncoltassuk meg a szebbik nem tagjait. Nem volt rossz… de mi inkább maradtunk volna a Petőfi híd budai hídfőjénél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése