2015. március 25., szerda

Mellek, lábak és gitárok- A 10 legdögösebb Rock’n Roll csaj

(Illetve 7+2+1, de ezen ne akadjunk fent)




Veszett jó dolgom van. Két hete bámulom folyamat a legdögösebb rockcsajok videóit, és hivatalból képzelgek róla, mit tennék velük (vagy ők velem…). Tudom, a  munka felszabadít, meg távol tartja az unalmat, az „alvás”, mint fogalom, pedig a múlt ködébe tűnik, (pedig milyen szépeket álmodnék….), de végiglesve ezen időn, nem érzem, hogy elfecséreltem volna. Nyilán el leszek küldve a halál kaszára, de –már jellege miatt is- egy ilyen lista a világ legszubjektívebb műfajainak egyike. Stanley  , gyere, cikket írunk.. 


Egyébként nem is olyan könnyű. A metállal ellentétben, a tökös/dögös rockzenében nem hemzsegnek csajok. Ha mégis, gyakran túlmenedzselik, szabványra vágják őket, innentől meg lapos lesz az egész. Így esett ki a listámból az őszi koncert  után a Crucified Barbara, minden mikrofonállványra csavart fekete műrózsájukkal együtt, (és azt sem állítom, hogy saját listám valamennyi tagja megállná e próbát). Ráadásul a Rock, mint műfaj, eléggé ragaszkodik saját hagyományaihoz (pedig az egész egy lázadásnak indult), tehát egy csaj csak Joan Jett, Joplin, vagy gruppi ) lehet. Ez a szőrös, kanbuli-szagú metódus, taszajtgatja a lányokat a műfajon belüli lázadás terepére.  Magunk közt szólva egyébként ez kifejezetten jól áll nekik. Felkavarják  az állóvizet. 



Első csokor a vágyak tárgyai (mi más egy ilyen lista, mint freudi keresztmetszet a készítőről?). Meglepő, de nem jött ki a tíz. A „dögös” és a „tetszik” alapvetően más fogalmak, így esett ki pl.  a Stitched Up Heart, a Reachback, a Dirty Youth és a The Letter Black *, (bár az Up From The Ashes odaver). A hét közül az első ötbe simán belezúgok, a többi vonz. És tudom: ezek pillanatnyi –akár évtizeddel korábbi- állapotok. Nem érdekel. A vágyképekben az a jó, hogy nem öregszenek.

* Teljes lista valahol a cikk alján 


7. Taylor Momsen- Pretty Reckless

 





  Nem volt épp első látásra szerelem, pedig akár szép is lehetett volna. Néhány félrészeg, haveri „AzMilyenCsaj,Öregem” utaláson kívül nem sokat tudtam Taylor Momsen csapatáról, mígnem egy tribute bulin, (minden idők legrosszabb  Bon Jovi kópiája után) színpadra lépett a Miss Nothing And The Zombies. A fiatal tribütcsapat énekesnője oly zsigeri ösztönösséggel volt elveszett és megkapó, hogy egyből bakancslistára is írtam: klónozni, és khm… majd csak kitalálok vele valamit. Másnap aztán győzött a kíváncsiság, és leültem a YutBoobs elé, megnézni az eredetit. 



Lehet, nem a HevaenKnows-al kellett volna kezdeni, de ki tudhatta ezt előre. Hogy kissé mesterkélt, azt még megbocsátotanám, de az a rohadt autotune Taylor hangján, hosszú időre Stephanie Meyer-i mélységekbe pozícionálta nálam a csapatot, (simán vágtam őket Avril Lavigne mellé a komposztba. Talán a telihold tette (vagy hogy rohadtul nem akartam a régi No Doubt-ra fanyalodni), de most úgy döntöttem, adjunk egymásnak egy új esélyt.


You Make me Wanna Die. Hát, no! Tulajdonképpen azt kell mondjam, korrekt iparosmunka, egyetlen marketingelemet sem hagytak ki. Kellőképp lázad, hogy a tinicsajok bálványozzák (és vegyék, amit venni kell), és eléggé mű, hogy a szülők ne vegyék komolyan, aztán eléggé szexis, hogy a srácok rárántsanak, de tulajdonképpen bőven belefér a 12-es karikába az egész. Találunk itt grunge hatásokat, visszaköszön rengeteg dark elem, alig irritáló mennyiségű emo, van itt robbanás, pusztulás, elveszettség, szinte teljes a paletta. Persze megjátszott az egész.   Ami mégis menti, az az, hogy nem akar átvágni. Percig se tagadja, mit akar, pontosan tudjuk mi is, ő is, itten biza üzlet van. A combfix, a push up, a szexisen rekedt hang dehogy nekünk szól, csupán sliccünket érintő profi mozdulat farzsebünk felé. Ez pedig valahol vonzó. Nagyon. Beteg, de ez van. Mióta kimásztunk a tengerből (csajok, pasik egyaránt) bomlunk az ilyenek után. Stricik, prostik, gengszterek és Mata Harik, alig várjuk a tőlük „vett” kéjt, remélve, hogy pont nálunk törik meg a jég. A Pretty Reckles gondosan kitalált imidzse a legprofibb, legőszintébb dark-zenei kurva D.C-től keletre, akit csak találni lehet.







6. Nelly Scarlet- The Scarlets. 





Nem tudom, Ausztrália börtönsziget-mútja, vagy más teszi, de tény: A kenguruk földjén őshonosnak számít a tökig lógatott gitár. Mindazonáltal, ha nem keresek anno a „Dirty Rock” kifejezésre, soha nem borulok Nelly Scarlet lábai elé. A két két srác, két lány formáció veszett jól tolja a tempós, odaverős dirty rock-ot, a királyul megrendezett videó (ahol indokolatlanul kevés szerep jut Nelly rövid szoknyájának), pedig annyira adja a „bárcsak ott lehetnék” érzést, hogy mai napig nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy bíborba borult énekes nem is az esetem. Ez a  csajszi maga is hangszer (egy cikk szerint -Hottest Tatooed Woman of Rock- egy f-lyuk van a hátára tetoválva). 

A csapatról keveset tudni.  A hírek szerint 2009-ben alakultak, a lehető legszimpatikusabb indokkal: Senki nem játszott olyan zenét, amit ők akartak hallani, tehát gitárt ragadtak. Megalakulásuk után nem is oly sokára beindulni látszottak köröttük a dolgok, koncertek, interjúk, EP-k,  néhány igazi rock’n roll sztori (pl. a basszeros rajongásától menekülő Tommy Lee), majd egy váratlan törés: 2012 karácsonya előtt még adtak egy –valószínűleg fergeteges- bulit, majd pár napra rá bejelentették: külön válnak a karcos pacsirtájuktól. Állítólag kerestek másik énekest, de úgy fest, a dolog másként sült el. Utolsó hír róluk, hogy 2014 végén a csapat kiárusít: felbélyegzett válaszborítékért cserébe ingyen küldenek bárkinek pólót, CD-t, ki mit kér. Meg kell hagyni, cool dolog.  Igazi ausztrál lazaság.





Ez pedig itt talán a legátfogóbb interjú Velük. 




5. Hayley Williams- Paramore.




Nincs top-csajos lista, amiből kimaradna, és nincs haver/kolléga/szerkesztő, aki ne kérné: csak őket ne rakjuk a cikkbe. Ez pont elég, hogy komolyabban felkeltse az érdeklődésem a tíz éves munkássága ellenére (számomra) eseményhorizontot jelentő banda irányában. 

Punknak pop, poppnak punk, Hayley Wiliams „builbaindulok” ruhái és világító haja pedig tömény giccs lenne, ha nem tudná őket ennyire viselni, így azonban: szexis és akarom (zsánerem a típus). Orgánum tekintetében sincs rosszul eleresztve a csibe, ( Mora Lisa is méltatta errefelé ), előadásmódja pedig eléggé természetesnek hat ahhoz*, hogy -feledvén hozzájárulását Bella/Edward agyalkonyító vonalához- , kifejezetten várjam az élményt, mikor alulról nézhetek fel rá... A KONCERTRE GONDOLTAM!!! (rosszak vagytok). 


Néhány napja hallgatva, bevallom, megkedveltem a bandát. Világmegváltás nélkül tolják feelgood college punk-ot ( bocs, nincs rá jó magyar kifejezés), és bár megmaradnak egy adott területen,  mégsem mondhatók repetitívnek. A pop-os egyszerűséget ellensúlyozza az a könnyedség, amivel a dalok szólnak, az egész egy jó hangulatú sulibuli 18 környékén, - és így megy ez 2004 óta. A csapat (na jó, az énekesnő) legnagyobb erénye mégsem „örök” ifjúság, hanem az, hogy -számtalan tiniidollal/Disneyhercegnővel ellentétben – van saját arca, nem egy üres héj, amibe bárki beleélheti magát. A dalokat hallgatva/nézve átjön egy vidám, könnyed, életteli személyiség, akinek egyszerűen jó a közelében lenni. Vagy csak tetszik a csaj. Lehet. Bevallom, szívesen ébrednék vele meztelen egy napsütötte kaliforniai szobában, valami tábortüzes-piálós- jó hangulatú buli után. Színek, fény, meleg, majd egy pajkos reggeli torna során belefúrnám ujjaim Hayley üstökébe…. (Tudjátok mióta akarom elsütni ezt a poént?!)







4. Liv Jagrell- Sister Sin



Listánk e tagja két okból is különleges. Egyik,hogy a cikk írásakor tudtam meg, hogy Pesten járnak, de sajnos csak előzenekarként, és nem tudok elmenni, és ezért most tökön szúrom magam, elvérzek, és nem lesz befejezve a cikk. Másik, hogy Liv Jagrell voltaképpen nem szép nő… csak éppen dögös. Félelmetesen dögös. Oka van annak, hogy szinte soha nem fotózzák profilból, de nem hiszem, hogy túl vehemensen tiltakoznék, ha valamiért muszáj lenne a fogammal kiszakítanom azt neccet ott, ahol összeér.

A nő elemetális rock’n roll, robban körülötte az élet, pillantással perzsel le bőrnadrágot, szakadt farmert egyaránt. A féktelen Nő, akit a legvadabb fantáziád is csak alábecsülni tud, nem mellesleg talptól skalpig (és át minden igazán érdekes helyen) valódi. Zsigerből érzi a rockot/metált, minden unalomig koptatott sablon életre kel a környezetében. Lásd pl. a klipjeit: Bonnie és Klyde - történet? Hiteles. Null(svéd)koronásházibuli-klipp? Egy percig nem unalmas. . Sarah Connor kópia? Kifejezetten testhezálló.  És a legnagyobb próba: Lemmy mester Rock’n Roll opusza, Doro-val duettben. Ez annyira lecsupaszított, tiszta rock, hogy csak egy Kiválasztott képes abszolválni, bárki másnál mennydörgés közepette leereszkedik az égből egy nagy, villogó HAMIS tábla. 

Hozzá kell még tenni, hogy-noha e cikkben elsősorban a sokkal szebbik nem tagjait (szer)elemezzük szorogosan- a svéd kvartett többi tagjának sincs oka bujkálni. Egyik sem egy Bon Jovi (ami az utóbbi évek ismeretében kifejezetten szerencsés), de még a lábszaguk is ördögvillát mutat. Originális arcok, originális zenével. 2002-es megalakulásuk óta 6 lemezt röptettek felénk, melyekkel ugyan csak egy párhuzamos -valamivel jobb- univerzumban kerülhetnének listaközelbede a fent említett égiek tulajdonképpen szeretik főhősnőnket. ’Nevermind’ szintű hypevonat helyett adtak egy évtizedes rock’n roll életet olyan társakkal, mint In This Moment, Arch Enemy, Otep (mellek…. izé, mellékesen mind dögöscsajos banda ), valamint a metál nagyasszonya, Doro Pesch (Cry Wolf, ’Like a Thunder, imádom!!!).  Szokványostól kissé eltérő arcszerkezetéért pedig brutális hanggal, és olyan testtel kárpótolták, amitől a bilincsek és vasrácsok közti meztelen végkimerültség (enyém, vagy övé), kifejezetten vonzó lehetőségként tűnik fel.



U.i.: A klipválasztásnál komoly bajban voltam, végül a Sound of Undergorund mellett döntöttem (csak mert erről még nem beszéltem fent), de One Out of Ten és a 24/7  kötelező házi feladat 




3. Sandra Nassic- Guano Apes.




Na! Valami ilyesmi! Az Open Your Eyes a  „modern rock” eszenciája: hullámzó dobritmus, amitől muszáj ugrálni, technikás, csattogó basszus, kreatív gitárhasználat meg az az állat refrén. És az egész tetejébe: Sandra Nassic (sóhaj…). A lány, aki street style-ba öltözve tud szexis lenni, mozgékony, rugalmas, tele van energiával, és… kicseszettül az a „valahogy fel kéne szedni” típus. A mozgása pedig.., huh!  Az őrület, az ugrálás, a Zene teljes, önfeledt átélése mellett, az hullámzás/vonaglás…  Nevezd bárminek, lényeg, hogy az első verzének az a néhány másodperce durvább, mintha végignéznéd a Kovi összest. Sandra egyszerűen szeretkezik a zenével, ráadásul úgy elszállva, mesterkéletlenül, mint a legszebb tinilányos fantáziád. A csaj totál őrült, szabad, szexi és bekattant. Legjobb kombináció.

A dal pedig mestermunka. Annyira, hogy az Apesék többé nem is tudták felülmúlni, pedig akadt még jó pár állat nóta a tarsolyukban (You Can’t Stop Me, Rain, Kumba Yo , és termszetesen a 98-as ausztriai snowboard fesztivál dala: a Lord Of The Boards). Az energia nagyjából megmaradt, de a kezdeti éhség –nyilván- már nem fűszerezte meg a csapatot. Tiszteletre méltó, hogy a zenekar –érezve a lanyhulást- 2005 től 2009ig nem is volt aktív. A 2011-ben kiadott ’Bel Air’ majd a 2014-es ’Offilne’ nem lett világsiker, sőt, több kritika kiégéssel vádolta a zenekart. Én meg idiotizmussal vádolom a kritikusokat. Az Apes új albumai egyáltalán nem rosszak, ez a kissé elszállós érzet jelen van a zenekar alakulásától (annyira, hogy első lemezük hallgatásakor komolyan meg is lepődtem; egy korongnyi ’Eyes-ra számítottam), az pedig, hogy nem 20 évesek, nos aligha bűn. Egyébként nem is vagyok róla meggyőződve, hogy Apes-ék kajtatnák a sikert. Szerintem –akárcsak az H-Blockx-, egyszerűen adják, ami bennük van. És inkább így, mint huszadjára is kiadni ugyanazt a lemezt.

Sok évvel ezelőtt alkalmam volt személyesen is látni a zenekart. A különösebb cicomától mentes színpadon a showelemek maguk a zenészek voltak*. A gitárosra magassági kormány kellett volna, a dobost és a basszerost nem láttam (ki visz dioptriát koncertre??), Sandra pedig… nos, az expresszionista folthalmazban, ami a szemeim közvetítettek, benne volt minden indok, miért lett ő, aki  jó részben felelős a bennem kialakult női ideálért..

* Pedig a banda még nem is volt topformában… Sandráék valamiért nem szeretik, ha hülyére drinkelt parasztok megdobják őket palackkal.

Klip: Miután valami idióta  evolúciós hátraarc, hormonzavaros monoszinaptikus kotonszökevény leszedte youtube-ról az Open Your Eyes Klippjét,  mást pedig nem enged betolni a blogmotor, kénytelenek lesztek ellátogatni az indavideóra a klippért.. 


2. Ariel- Icon for Hire









Szögezzük le: Gőzöm sincs, miért imádom. Persze, a ruha, a haj, a lázadás, meg az, hogy veszett jól néz ki a csaj, mind jelen vannak, de ez még nem lenne elég. Ám a tekintet, az a szemtelen, kacér, azok a lángok benne, a néha megvillanó szikrák a lány körül, bújtatják a csajt a bőröm alá. Azon pillanatokban, mikor valaki (manager? rendező?) épp nem akarja megmondani neki, mit csináljon, minden porcikájával (nyammm. ) elhiszem a csajt. Ott van benne egy vérbeli frontember, egy határokat semmibe vevő „crossover-girl”, egy saját világ. Egy vad, (talán) őszinte, lázadó világ. 

Ezért is szakadt le az arcom, mikor a 2011-es Billboard Christian (keresztény) listáján fedeztem fel a csapatot. Már hogy ők… Persze… Hogy mi?!  Úgy értem, semmi bajom a hívőkkel, mindenkinek szíve joga úgy élni, ahogy helyesnek tartja, de magunk közt szólva a –bármilyen politikai/vallási irányban – elhivatott bandák jellemzően ritka szar zenéket nyomnak.  Még a Skillet –pedig ők se rosszak- is hordoz magában valami modorosságot, érezhető némi korlát, egy „magasabb” létsík iránymutatása. Viszont az Icon-nál legfeljebb az irritáló módon pózer gitárost éreztem idegennek. (Egyébként Arielék nem nagyon erőltetik rá az emberekre ezt a vallás dolgot, dicséret érte)

Egyébként: Akkor is jók! Túl azon, hogy a vörös hajú kis energiabomba mennyit növelne egy lakatlan sziget komfortfokozatán, kifejezetten inspiráló a zenéjük. Egy jó adag punk, rock, egy csapott kanál pop és elektronika (utóbbiban mondjuk elférnének kevéssé kommersz megoldások is), jó hang, és beteg dobos (a figura mozgása komoly átfedést mutat egy rohamot kapott baltás gyilkoséval), és engem látványra, zenére megvettek. A 2011-es ’Scripted’ konstans vendég a lejátszómban,a tavalyelőtti  album pedig, első hallgatás után szintén kedvencnek ígérkezik. Pedig jóval több benne a sampler meg az elektronika. Lehet, éppen azért tetszik. A punk/rock/pop dalokat játszó csapat, akit a kritikák 50-50 arányban emelnek és rúgnak, akinek a tény, hogy létezik, olyan hitvitákat generál, amiben ők sosem vesznek részt, le se szarva a műfaji korlátokat, kísérletezget azzal, ami éppen a keze ügyébe kerül. Kilépve a begyöpösödés tengeréből mondjuk ki: mi a punk hozzáállás, ha nem ez? Ariel pedig még mindig az a csaj, akivel, -miután zárásig őrjöngtünk egy jófajta buliban-, borosüveggel a kézben karcolnánk a frissen festett falra, hogy „Question Everything”, a folytatás pedig olyan ágyfalhozcsapkodós  „Make a Move” lenne, ami a fél kerületet megbotránkoztatná .








1. Lyzzy Hale- Halestorm 



Na jó, ezt előre tudtátok. Kétség sem férhet hozzá (és én sem… brühühü…) Lzzy Hale a Nő. A Hot Rock Chick, az elsők közt az első. És nem csak azért, mert gyárilag tökély. A Get Off ban,  szűzanyám…  szálanként bontanám le róla a ruhát. Az a tekintet, azok mellek, az a láb. Az a láb…  Áj Láb Hörrrr.  De nem ez a lényeg. A 10-ből 10-es külalak ugyanis Lzzy egészének a kivetülése; a hangja, a mozgása, ahogy utolsó erejéig énekel a színpadon, ez adja az egészet. És ebbe lehet beleszeretni. Meg a tekintetébe. Meg abba lendületbe a Miss The Mysery-ben. Abba szakadt pólóban ül a híd alatt (sóhaj… ) ahogy fogai közt sziszegi: „The way that you blame me”… akarom! Kész. Ez van.

Ráadásul (sőt, inkább főként) a dalok! Jó, egyedi, és nőies témákról énekel. Igazából annyira, hogy szerintem a dalai…  hm, ez nehéz téma. Mivel tavasz óta tudom, hogy a dalokat közösen írják –meg a Halestorm egyébként is zenekarként működik, nem Lzzy a főszereplő- nagyon ciki lenne leírni, hogy beleszerettem a dalokba, hisz a többiekkel együtt írták. Akárcsak a többi hatmilliárd, én is fantáziáltam már Lyzzyről, de nagyon rontotta volna vágyképet, ha Arejay (bármennyire is imádom, mint őrült dobost), Joe és Josh is megjelent volna a fantáziámban. De akkor is… azok a dalok! Az „I am beautiful with you” a legszebb szerelmi vallomás, amit nőtől kaphatunk, és az a lány, aki szerető harapásaival ragad el egy másik csajtól, (Love Bites), tudja, és akarja, hogy nézzük az ablakon át (Get Off), és viszi az ártatlanságunkat (Innocence), az talpig a végzet démona. Az önbizalom szexi, és aki tudja, hogy a másik örökre visszavárja (Bet You Wish), annak kérem, van önbizalma. És ezt az egészet nem előadja, hanem éli minden tracken.

Pedig valójában Lyzzy ennél sokkal emberibb. (Mondjuk ez se hátrány…)Tud félénk, fáradt lenni, nem uralja le a terepet, izzad, csatakos, elkenődött sminkű. És ekkor árad belőle valami… valami közelség. Valami egyszerűen pozitív, jó. Ettől tökély, top a lány,. A dalokban démon, a színpadon meghal, szemben veled pedig ember, aki szereti, amit csinál, és akiknek csinálja (Ez az! Tudtam, hogy szeret! ). Nálam ezért Ő az első a listán, hisz kétszer első. A Halestorm dalok Lzzy-je, a világegyetem szexuális álma. (szerinted miért jöttek az UFÓ-k, mi? Két hétig jártam a nyakukra, hogy adják vissza a CD-met). A Nő, akivel élveznéd gyönyört, fájdalmat, szerelmet és  az egyéjszakát –srácok, hogy én mennyire cserélnék azzal, akinek az „I'llgive you one last night , So make it twisted”-et  énekli…-.  És emellett ő Lyzzy Hale, a csaj, aki egy közülünk, aki hullafáradtan is megáll a beszélgetni bárkivel, kedves, közvetlen, és aki a saját gyűrűjét adja egy ismeretlen kislánynak ajándékba. És igen, ezért szeretjük. 







Következő szereplőink nem passzolnak a fenti vonalba, Stanley mégsem engedi, hogy kihagyjam őket. Mint oly sokszor, megint igaza van, a két lány legalább annyira van bent, mint kint (hm… mi is jut erről eszembe? Mindegy…),szóval legfőbb ideje, hogy bemutassuk őket. 



Skarlet- Skarlet Riot. 


Hogy ez a top-rock-csajos történet mennyire szubjektív, arra szó nincs. Legfeljebb zene. Legyen példának okáért a Scarlet Riot (nagyon vörösödünk itt a listában..). A 2010-ben alakult brit csapatot egy ismerősöm ajánlotta, a srác totálisan bele van csavarodva az énekesnőbe, pedig Skarlet (akit eddig csak feketében láttam..), megszólalásig egy átlagos szomszéd lány, akivel  sokadik közös haveri kocsmatúránk vezetne csatakosra dúlt ágyig. De megszólalás után… szexuálpszichológiai oximoron, attól gerjedek be, ami a csaj torkán kijön, nem attól, ami bemegy (azazhogy..). Semmi mély hang, karcos búgás vagy fülbecsókos intim közelmikrofonozás, a kicsaj csak kiereszti a hangját és kinyílik a cipzár a farmeren. Énekelj! Kérlek! Még egy kicsit… még… 


A csapat sajna alig ismert, a 2010-es bemutatkozó kislemez után két évre jött a ’Villain’ EP, (ezek valamiért fellelhetetlenek a neten, pedig a Red My Lips komolyan érdekelne). Innen már nem kellet sokat várni, tavaly előtt dobták közre a ’Tear Me Down’-t,  első teljes hosszúságú lemezüket. A meghallgatás után aláhúznám a fenti véleményem, a nő hangja egész egyszerűen letepert!  A Riot csak bejött az ajtón, a Party Hard- a ruhákat tépte le, a Villain-nél már lihegtünk, a Rock’n Roll Queen pedig mindent kicsavart belőlem..  Be is vallja a cédé.. izé… a céda egy interjúban: „Hey…listen to this, it’s the sex” Skarlet, meggyőztél, itt a helyed. Énekelj még kicsit…. 






Care Failure- Die Mannequin. 





Ha nincs ez a cikk, soha nem találom meg ezt a csapatot. Haveri ajánlás, -fura módon épp egy lánytól-, lista, és lásd az elején a Do or Die. Az első tíz másodpercben kitekertem a hangerőt, az első perc végére odavoltam a nőért. Az a nyers energia… hát huh. Voltatok már úgy, hogy ugyan a zenéért mentetek koncertre, de végig élt a remény egy öltözői gyors, vad, kényelmetlen, mégis őrjítő közös verejtékezésre? És volt már, hogy beteljesült? Rohadt mázlisták!

Karoline „Care Failure” Kawa hasonló húrt penget, mint Sandra, mégis másként szól. Egy  hétköznapi lánynak álcázott őrült, aki fenekestől (mennyire kétértelmű lett ez ebben a környezetben) forgat fel mindent, amerre jár. Ruhája helyett a puszta létével tagadja a konvenciókat, apró, formás mellein reccsenve törnek a szokások, sörcsatakos hajának függönye mögött egy ösztönökig letisztult világ rejlik, rúzsozatlan szája… na igen (folytasd magadnak, ez az én fantáziám..:)

És ha ez így is maradt volna,  a FuckTheWorld pubbálvány ott virítana képzeletbeli dobogómon, én csillogó szemekkel figyelném formás lábait. De az idő, az a kurva idő oly sok mindent tesz tönkre. A ’How To Kill’ Autumn Cannuibalist-je teljesen vállalható darab, a nem gyengén provokatív című ’Unikorn Steak’ (jee!), legjobb számáról már beszéltünk –mit beszéltünk, ömlengtem- , a Saved by a Strangers és az egy évvel későbbi Bad Medicine érzésre még mindig dög de a Dead Honey már előrevetíti a változást. Három évvel később a kanadai csapat egy teltebb, érettebb fontlánnyal tér vissza. A társadalmi reflexió megmaradt (Orson Welles & 2012), de Care Failure lányból nő, sőt, asszony lett. Egy asszony pedig lehet vonzó –nagyon is-, lehet szexuális idoll (aki nem tudná: a MILF szót Jim Morrison hozta a köztudatba), de soha nem lesz „Hot Chicken”, szexfantáziák visszatérő tárgya. (Legalábbis nekem. I don’t Care- …Bocs, ezt muszáj volt elsütni). Úgyhogy tekerjük csak vissza az időt, nézzük meg még egyszer azt Do or Die-t. És szerelmesedjünk. 











Végül tekintsünk körbe itthon. A szép lányok országában dögös rockcsajokból konstans a készlethiány. A Hetedik Érzék remek hangú énekesnője azokkal érzéki szövegeivel együtt is más kategória, különben is rég kivéreztették őket –megbocsájthatatlan bűn, nagyon jók voltak-, a Cherry Bomb inkább partyzenekar (volt), Dorothy-ék jók, de teljesen más vonalon mozognak ( a Road se Buckcherry,na). Volt viszont egy zenekar, aki mellett nem lehet elmenni. Sajnos a történet eléggé Ungárish, -nem is lett jó vége-, de ők és a dalaik voltak talán legközelebb ahhoz, hogy felsőfokú angoltudás nélkül is tisztán érthessük a műfaj mondanivalóját. Nem mellesleg, a lány klassz volt. tényleg. 



Noa- Lovegun




„Aki ezzel a nővel nem akar lefeküdni, az sürgősen menjen el orvoshoz”. Ez a mondat hangzott el először, mikor egy cimborámmal a szánkra vettük (ah, szép vágyak) a derékig érő hajú énekesnőt. Csak egyetérteni tudtam. Pedig egy beállított képet, hülyére fotózott plakátot se  láttam, csak emlékeztem egy véletlen talált Lovegun koncertre. Nagyon jók voltak. A fülledt délután, a nulla nézőszám és a nyögvenyelős hangosítás ellenére Noa úgy tekerte a méteres haját, hogy elvitt a szél, és egy fehér trikóban szexisebb volt, mint amit egy átlag magyar popénekes egész pályáján remélhet. A csábos külcsínhez ráadásul olyan hang párosult, ami mellett nem lehetett elmenni. 

Az album pedig lapátokkal tett az egészre. Túl a megszokott magyargagyi hangzáson (Csapdának is megvan, nyugi), végre valami friss, jó dolgot tettek egy itthoni korongra. A dalok –megmaradva a dallamos, modern rock keretein belül- jók, kellően változatosak, Noa szövegei pedig debütalbumos bájjal együtt is nagyon tetszettek. A Felügyelő témáját pl. el nem képzeltem, hogy ebben az évezredben még előveszik (és ahogy nyögve énekli a lány „oh, istenem”, az cserbenhagyásos izgatás), az Élet Szép nagyon pozitív –és valamiért retro-balatoni hangulatot ad- a Valami Fáj-ra pedig egy kétméteres rocker állatot láttam gyerekként zokogni a sarokban, szóval be tud rántani. (oké, beismerem, én is üvöltöttem a Hosszú Lesz az Út szövegét éjjel kettőkor egy magányosabb pillanatomban – legjobb daluk-). Az album húzónótája, az Eső Mossa El pedig egyértelműen slágernek lett írva, ráadásul jól. Álomdögös csaj, veszett jó, mégis emészthető hang, slágeres, egyedi szövegek, dallamos, karcos, modern rock, elsőalbumos báj, ezt nem lehet elcseszni!

Nanáhogy de! Há’má’hogyafenébene! Teljes készletünk van tehetségtelen seggfejekből, akik abból élnek –nem is rosszul- hogy a jó zenéket elnyomják, a rosszakat felfutattják. Egy percre csak: Az első három Megasztár harminc (!!!) énekeséből egy értelmes debütalbumot sem sikerült kihozni! (Na jó, SchmidtVeráé nem rossz, de őt a Szikora nagy arca idejekorán kiejtette, meg el is tűnt sajnos.) Egy helyen, ahol annyira szar a könnyűzene, hogy törvényileg kellett kötelezővé tenni, hogy játsszák a rádiók, minden lehetséges!

Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy a Lovegun-ból megcsinálja a magyar Evanescence-t, de mindenki jobban járt volna, visszamegy árkot ásni. Mikor felfedeztem az utcán a Lovegun plakátját, és a négy tag közül egyről sem volt nehéz megmondani, honnan ollózták össze –baromi bénán-  az image-ét , éreztem, hogy baj lesz. A húzónóta klippjét sokáig meg se mertem nézni, de rosszabb volt, mint amire számítottam. Ál-darkos, giccsig mesterkélt pózok, nagyoktól lopott, bénán kivitelezett hatásvadásznak szánt jelenetek, tulajdonképp önmaga paródiája volt az egész. Ha tippelnem kellene, azt mondanám: valaki egy alapvetően rock –irányú zenével megpróbált megcélozni a kriszrudiból kiábrándulva ravatalozófüggönybe tekeredett réteget, próbálva konkurálni olyan csapatokkal, amik –amellett, hogy a büfészámlájuk több lehet, mint Lovegun-ra szánt teljes keret- azért mégiscsak profik, és néhanapján még ötletük is akad. Az eredmény? A Lovegun valódi közönsége, az értelmes, zeneszerető emberek nyilván lilát hánytak a külsőségektől, a kiscsajok pedig nem tudtak azonosulni a dalokkal, ráadásul ez mennyiségű giccs még a tokiohotel-en edződött régi motorosokat is elgondolkodtatta, szóval bukta lett az egész. Az „ötletgazdák” valószínűleg elővették a „bocs, megpróbáltuk, nem veszik” kártyát, és továbbálltak másik balekot keresni. A zenekar –milyen meglepő- nem aktív. ZZ a Hard  angol változatával járta egy ideig a világot, a gyönyörű, energikus, remek hangú Noa pedig jelenleg a Noa Rock énekese, (mert dark-folk-metál bandából olyan kevés van manapság… lehet, megtartotta régi a managert?)

De –mint fent mondtuk- a vágyképek nem öregszenek. Ugyan –értékelhető klip híján- a dolog vizuális része csupán halványuló emlék, de a dalok újra és újra elénk rajzolják a képet. Ebbe pedig –és e listának ez a fokmérője- simán bele lehet zúgni.

u.i.: A legjobb Lovegun dalok klippje nem lép túl az „Evanesence legyek vagy Within’ Temptation” kérdéskörön, a többi pedig Koltai filmet vagy  Neotont idéz, így egy -koncert kivetítőre szánt- home videót mutatok csak Nektek. A lényeg úgyis a Zenén van, és ez, tehet bárki bármit, örökre megmarad. (És még mindig üvölteném a refrént egy bulin).








Hobo mondta a ’Tiltott Gyümölcs’  kapcsán, hogy az albumot azok válogatták össze, akik betiltották a dalokat. Meg hogy jól sikerült. Meg írtam fent, hogy csajok a rockban kényszerpályán vannak. Miután a „RockCsajosCiCikk” nevű mappa megy két hete folyamat a lejátszóban rájöttem: A lányok –ki ki maga módján- de megragadták a rock lényegét:lázadnak. Komolyan mondom, reggelente melóba tekerve a dalok jobban felráznak, mint egy csésze dögerős Adrian Cronauer. A Do or Die felvisz a legmeredekebb emelkedőn is, a Cynics and Critics alatt headbang ütemre taposom a pedált, a Rock’n Roll Queen-nél pedig ott ugratok padkákra/kőre, ahol csak tudok (izé… ismer valaki egy jó bicikliszerelőt?)
Ebből kiindulva, mi, szőrösek, arrogáns uralmunkkal talán egy szükséges rossz voltunk, hogy ezek a csajok/dalok ilyen ütősek legyenek. Mindazonáltal mi, (en-bloc a rockerek) levehetnénk azt a vaskalapot kicsit több levegőhöz juttatva ezzel a lányokat. Ha pedig elfelejtjük végre azt a baromságot, hogy lekurvázzunk lányokat olyan dolgokért, ami anno Vince vagy Steven Tyler esetében napi rutinnak számított, még jobban kiteljesedhetne a műfaj. És, bár ez előbbit a dalokra értem,  azért jobban belegondolva, khm… mindenki jól járna.


Itt pedig egy lista a "khm.. szintén" kateóriából