2011. április 21., csütörtök

Éji hely a város felett


Valami eszelős módon fílinges. Noha az elindulás még finoman szólva sem volt zökkenőmentes. Aztán nyakamban-vállamon egy fényképezővel, ami nem is az enyém, egy másikkal, -ami gyengébb, de az akksi legalább tartós-, gyertyával, ragszalaggal, míg az állvány a biciklire szíjazva nyomta a combomat. 
...Az első lámpa néha ki-kihagy, de sebaj, inkább az a célja,hogy engem lássanak arra meg így is jó. Az út egy részén toltam, mégiscsak három hete műtöttek, és sokat vesztettem a formámból a Mecsek meg meredek fajta. Kóválygás erre-arra, és most itt vagyok. Voltaképp nem is tudtam, hogy ez a hely létezik. Átjöttem egy sötét mezőn, és idegesített, hogy féltem. Én! A sötéttől! Tényleg sokat voltam renden és társadalmon belül. Éjjel, akitől félni szoktak, az rendszerint én vagyok. (még ha ok nélkül félnek is). Persze a szabály most is üzemelt, azt csináld, amitől fosol. És csináltam. A pályagumis bicikli nem igazán az éji nedves fűre való, tehát toltam. A nyeregtáskából kikandikált a késem nyele, csak, hogy bízni tudjak az emberekben. Mégiscsak kertvárosban nőttem fel. 
...Aztán a mező másik oldalán, pár ház fölött kis kilátás az éjjeli fényekre. Megálltam, leszereltem az állványt, rögzítettem az FZ-30-ast, és nekiálltam kicsit fotózgatni. Semmi extra, lámpával rajzoltam a hatvan másodperces záridőbe (gyakorolni kell ezt a technikát) kaput, betűt, Kedves nevét, és persze az örök litániát: ROCK. Mikor elfogyott az ötlet, kiválasztottam egy utat, aztán tovább. 
...És elérünk az írás tárgyalási részébe. Nem tudom, mit találtam meg. Leginkább semmit, mégis. Az éjjeli város felett, előttem a bicikli mellettem a táska, (az innit már elővettem), a fényképező állványon, nyakamban a fülhallgató, ha akarnék, akár Meat Loaf-fal is kényeztethetném magam, de most jó hallgatni az éji zajokat. Kicsit elővettem Oszit (Kaossilator), de inkább csak egy kicsit nyúztam. Leültem. Vártam a csodát, ami nem történt meg, mígnem megértettem, hogy nem is kell, hogy megtörténjen. 
...Valaha sokat hallgattam az éjt. Akár még rég, mikor nagyszüleimnél aludtam, és a falusi éjszakát az jelentette, hogy a kutyák presztízskérdést csináltak abból, ki fog hangosabban, és tovább ugatni. Vagy mikor cserkész lettem, éjszakai túra éppúgy, mint a táborok, éjjeli őrségek (ezt most vajon egybe kell írni?). Vagy mikor tanyára költözött anyám. Fekszem a szobában, odakint az éj, amit néha megtör egy-egy autó zaja. Cirip-cirip, lada-lada. Valamihez közelebb voltam éjjel mindig. Mikor hívőként próbáltam ki magam, éjjel a keresztények istenéhez imádkoztam, de valahogy nem klapfolt. Nem ő volt, akit kerestem, és nem is éreztem létezőnek. A Világ, a Természet (és most ide a városokat is belesorolom), valami személytelen, és mindent betöltő dolog. Amihez nem kell idióta imákat hebegni, mert ÉN is vagyok. A Mágia első alaptörvénye: Minden egy. 
... Szóval ülök a nyirkos füvön, még elég közel a városhoz, hogy otthon érezzem magam, de elég messze az emberektől, hogy ne hassanak rám a hülyeségeik. Távol mindentől, ami KELL. Ha akarnám, egész végig oszizhatnék, vagy fotózhatnék (részben azért megvan), vagy vedelhetném a szörpömet, akár hanyatt fekve recskázhatnék reggelig, általam kitalált mozgalmi dalokat énekelve (ezt még nem próbáltam), valami SZABADSÁG.
A bicikli lámpájával egy rohadt nagy FUCK jelet rajzolnék a városképbe, ezt nektek ostoba fajankók, emberek, magyarok, pécsiek, (pedig milyen jó hely volt ez régebben), ennél rosszabb csak egy falu mellet lehetne. De mégsem. A Városban valahol ott van Ő, ettől a város szép lesz, és talán még akad benne egy-két ember, akinek van célja, álma, élete! Hát kaptok két nagy szemet, egy hátsólámpa-vörös mosolyt, aludjatok jól, legyen boldog az álmotok. 
...Az Éj Szelleme most nem talál telibe, csak megérint. Feltárja előttem, amit rég tudtam, rájövök, egy csomó jó VAN, és nem kell újra megtalálni. Nem ad új bölcsességet. Talán nem vagyok rá kész, vagy csak nem akarja, hogy legközelebb úgy jöjjek ide, hogy már akarok valamit. Csak ugorjak ki néha, kakaóval, vagy fényképezőgéppel ( ha ad valaki kölcsön megint egyet),  és ha van valami, amit meg kell találnom, megtalálhatom. 
... Ez vagyok most én. Egy hínárhajú srác, aki ül  a földön, Mellette Oszi, egy gép egy állványon, ami a fák közül kikandikáló városfényt lesi, egy háromnegyed üveg szörp, egy bicikli, és valamiért most úgy érzi boldog. Persze bele kell írni az éjbe az otthon rám váró  Kedves nevét, a város fölé, hadd tudja az éj, mit érzek, aztán fel a fülest, és egy Halestorm számra táncolni kezdek, egyik kezemben a fehér, másikban a vörös lámpával, és hatvan másodpercig minden mozdulatom nyomot éget a megapixelekbe (hoppa, ez nem sikerült, állapítom meg, a vörös széttakarta az egész képet), és voltaképp akár az is lehet, hogy ez a nap most adta legtöbbet, amit adhatott. Még nem váltam teljesen az ÉJ részévé, nem lettek hiper-képek, gyertyás-sziklás-éjjeli városos fajtából, és nem rúgott pofán az úgy imádott Múzsa, de a lelkem szerteszabálytalan rezgései egy valamelyest összhangzatos harmóniát vettek fel, messze nem befejezettet, de azt nem is szeretjük. A város és az erdő közt félúton találtam egy helyet, ami akkor, ott, addig az enyém volt.

2011. április 4., hétfő

Szélben jajogat

......Odakint a huss és fúúúú, a napnak meg valahol máshol akadt dolga, mondjuk épp a Föld másik szegletében. Száraz vihar kis esővel, villámok nélkül, amolyan igazi oximoron. Indok, hogy miért ne fúassam a procaventillationátort, hisz a saját romjaim helyett kapott kölcsöngép tápja amolyan "bizalom a sorsban"-képesség fejlesztésére való, még szép időben is.
.....Nem baj. Igazából rám is fért, hogy a szeleket hallgatva (fülre legalább 192khz, 32 bit) bámuljam a régi korok TV-jét, a tüzet. Odakint ablakok, persze Pécsre jellemző, hogy háromnegyed tizenegykor már csak 35% világlik. Egyedül, valami tompa jujjal itt a mellkasom kellős bugyrában, és foglamam sincs, hogy mi lehet. Talán, hogy hiába a szeretetteljes segítség, még mindig nem zenélhetek, az a fránya elektronikai baleset óta. A 16 csatornás firewire mindössze hangerőszabályzó szerepét játssza, és mindez hosszú hónapok óta. Lassan ott tartok, hogy nem is hiányzik. Vagy csak nem akarom tudni. Lelkem egy része szépen fogja a kis motyóját és átmenetileg bezár. A maradékkal üzemelek. Photoshoppal, és fényképezéssel tartom magam úgy-ahogy, de meglehetősen hamiskás a dolog néha. Valami nem kerek. Hiába vagyok rendes (.,.) hangmester egy bulihelyen, hiába dicsért a Rudán és élvezem, szeretem amit csinálok, valami még nem
......Aztán összejött a zenekar is. Visszatalált régi barát, és egy jó hozzáállású dobos gyerek, nem beszélve egy másik, SKID ROW-s gitárosról..és a megbszélt próba előtt két nappal gallyra vágtam a csuklómat. bicikli, jég, hasra ennyi. Meg egy műtét ami alhasi visszér (szofisztikált megfogalmazás a herémre) kezdettel, és tízcentis sérvvel végződött..
Holnap próba. Első. Félek. Három hete alig fogtam gitárt a kezembe, a csuklóm féltropa.. jó, ha eltalálom az akkordokat, nemhogy még szólózzak is. Majd valahogy lesz. Hallgatom a vihart, tanítson újra.