Hely-es dolgok egy koncert utáni napon.

  Itt vagyok. A lakásban, ami először Kiwinek, aztán nekem is - anélkül, hogy igazán ezt tudatosítottam volna- az Otthont jelentette. Kicsit most Itthon, egyedül, alig húsz perc gyalogra a próbateremtől.  És ahogy Hely lett a Fazekas 10-béli szobám, (megfoghatatlanul, visszavonhatatlanul A Hely), úgy Hely lett a Petőfi u. 66 (a legjobb számok egyike, majdnem 666, és csak egy tükör kell a 69-hez..). feletti, felső emeleti napsütéses minigarzon.  

Ez a hely, ahova vágytam, mikor Kiw elmesélte, hogy költözik. Ez a hely, ahova feljöttem először másfél éve borozni, és az erkélyen titokban vágytam rá, hogy sűrűbben megfordulhassak itt. A hely ahova fel akartam jönni azon a borvirágos, holstein-beck-kocsmás estén, mikor bármennyire is kedveltem Tomit és Tibort, olyannyira akartam,hogy lekopjanak..

Aztán Hhely lett, ahol egyre sűrűbben, egyre többet megfordultam az ominózus játszótéri "ezt most felejtsd el" bevezetőmondat után. Hhely, ahova szerettem járni, itt tölteni az időt. Hely lett, ahol Vele,  szinte akaratunk ellenére mondtuk ki a Szót, ami azóta oly sokszor elhangzott, hol nagyon, hol csak normálisan, de mindig átélve.

 

Majd Hely lett. Hely, ahova befogadtak, mikor sehova nem kellettem, mikor mindenhol útban voltam, kolonc a küszködő, törtető világ nyakán. Mikor a nem létező családomnál többre tartott barátaim  szétszéledtek, utoljára még elárulva, két olyan lányért, akiket ajándékba adtam nekik. Mikor elfogadtam a sorsomnak szánt nincset, a mát, a hidak betonpilléreinek hideg-rideg, korlátolt szabadságát. (ej, de melodrámai vagyok).

Hely, ahova vártak. Ahova szinte akaratom ellenére fogadtak be, hisz vágytam ide, de semmiért nem vállaltam volna, hogy bajt okozok Neki.  

És a Hely, befogadott. A baj helyett öröm lett, mikor egy Család (minden pozitív és negatív dolgával együtt: Család) , akinek minden emberi számítás szerint elfordulnia, megvetnie kellett volna, elfogadott, felkarolt, és szavak nélkül  azt mondta: “sohasem kaptad meg az élettől azt az igazi esélyt, amit mások alanyi jogon megkaptak”. És hittek bennem annyira, hogy ezt saját áldozataik árán is megadják.  Rám bízták, hogyan élek vele.  És valami elindult.

Mint annyi új helyzetet, ezt sem sikerült teljesen jól kezelnem. A ló másik oldalán  pillanatnyi megnyugvást  kerestem. És az Élet elkezdte a tanórát. A lecke messze több volt, mint goromba. 

Ez volt a Helye a kék villanásnak, ami bizonytalan időre derékba törte, szerteszaggatta, és hátra taszította az egész életem. Mikor annak lehetett örülni, hogy csak az én, és nem Valaki élete veszett oda. Ennek, és annak a ténynek, hogy eddigi munkáim legalább megmaradtak. Hálásnak kellett lennem a sorsnak, miközben minden kereszteződésben azon tűnődtem a biciklin, hogy miért is kellene meghúznom a féket. A válasz néha csak annyi volt, hogy nem enyém a bicaj.

Néhány hét telt el így, képzeletben bárhová menekültem, várva mindig azt a holnapot, mikor kiderül, hogy ez az egész nem igaz. De a Holnap szemét volt, és nem jött el. Nem létezett.  Jollo Pukki jött, és vitte minden álmom. Előre gyűlöltem a karácsonyt. 

Előbb tudtam (inkább sejtettem), mint mondták, hogy segíteni akarnak. Mikor eszembe jutott a lehetőség, kimentem a melóhelyen bőgni a WC-re. Az nem lehet, gondoltam. Mellesleg az volt az utolsó melónapom, a sérülésem miatt kivágtak.

Mikor elmondták, mégis meg sem tudtam szólalni. Azon a reggelen eldöntöttem, hogy élni fogok. Addigi életem csupán az Ő állhatatosságának, értem-küzdelmének volt az eredménye. Úgy döntöttem, hogy élni fogok, és lásd,  fél napra rá az engem valamiért szerető emberek a segítségemre siettek.

És ez volt a Hely, ahol két napig dolgoztam egy videóval, és remélem, hogy mindazt, amit érzek, hogy mit jelent a szeretet és a bizalom, amit kaptam, sikerült kifejeznem. Nem tudom, másnak a dal és a videó mit jelent, én hatodjára tudtam normálisan megnézni, hogy nem ragadtak el az érzelmek.  

És ez a Helye számtalan kudarcnak, ami az álmom visszatértének egyre fakóbb  vágya miatt ért, párhuzamosan az első komolyabb életörömömmel, mikor létem során először  -kivéve az iskolákat- azzal KELLETT foglalkoznom, amit szeretek. Miközben a legjobb számítógépes szakemberek sorra tárták szét karjaikat tanácstalanul, minden akaratuk ellenére sem tudták életre hívni a Műhely-t, ahol élhetek, én reggel kilenckor feküdtem, délután keltem,  plakátokat terveztem a szerelmem segítségével, és hétvégente zenekarokat hangosítottam, néha olyanokat, mint Zorall, vagy Nevergreen. És a Hely megadóan fogadta, hogy az “Otthon” címkét megosztva viselje egy Tascam keverő mögött levő székkel... 
  És ide jöttem vigasztalódni azon a reggelen, mikor a széket rejtő ajtó örökre bezárult.

  Ez a Hely, ahol megint írni kezdtem, abbahagytam, majd folytattam. Ahol gyertyafényben összefonódva feküdtem Vele, és ahonnan úgy rohantam el néha, hogy soha többet nem jövök vissza. Ami befogadott, és néha- mikor elveim, szabadságvágyam, lelkem, vagy hülyeségem végett-  eltávolodtunk, a falak, a mikró, és a kakaóm is is üvöltött rám: Betolakodó vagy. Majd az Ő ölelése elmesélte újra: Ide tartozol.

Ez a Hely, ahol tehetetlenül néztem végig Szerelmem életének egyik legfontosabb darabját elemeire hullani, és láttam, ahogy Ő menekül a forgatag elől, míg az egyre nagyobb nem lesz, és végül utoléri. Láttam a reményteljes újrakezdést,  de a csillogónak tűnő kő, az első döccenőn szétesett. Ez a hely, ahol az erkélyajtó hangjára majd' tigrisugrással jöttem le a galériáról, félve a legrosszabbtól. És hiába volt a tudat, hogy ez esetben  -nem akarom!!!!- egy önnmámoros, tehetségtelen egyetemi tanárnő szétroncsolt végtagokkal, süketen, savtól szertemart arccal  élné élete hátralévő részét, míg a bűnöst (engem) maximum eltemetni lehetne, ez csak az indulatot vezette le. Élni akartam. Vele. 

Ez a Hely, ahol kudarcot vallottam, mint önellátó, és sikeres lettem, mint gitáros-frontember, a világ egyik legfurcsább, meghívásos fesztiválján, 250 km-re Pécstől. Ahol kétség és remény közt  csapódtam ide-oda, sikerek és kudarcok sokaságával, ahol néha az ölelésben kerestem menedéket a világ elől,  vagy épp a Ö karjaiban vált teljessé az öröm. Máskor napokig vártam, hogy egyedül lehessek. 
  A Hely, hol írtam, és ahol nem hagyott írni az élet, ahol éjjel csak halkan járt a kezem a Keyboard-on, és csak a fülesben hallottam az eredményt, és alig vártam a reggelt, hogy megmutathassam Neki.  A Hely, amit keresztül-kasul fontam a kábeleimmel, a hely pedig nem tűrt többé Youtube- hangminőséget.  Ahol az kezdeti “éjjel csak halkan beszéljünk” hozzálásból középhangos zenehallgatás,  és néha kiabáló veszekedések lettek,nem is beszélve a a galéria állandó ütemes zajáról, mikor a falnak ütközött (enyhe pirulás..

Hazajöttem. Ide is haza.  A választóvonalnak hitt  pont az életemben  lassan összeolvad,  folytonosságot mutat. Nem véget ért Itt, és nem kezdődött el Ott . Itt is, Ott is: Van. 

Petőfi u. 66. harmadik emelet szemben.Csak egy apró,  22nm-es garzonlakás. De Vele, Veled.. Hely.

Kis Feszültésglevezetés

Midőn a mai napon burgonyavetkezetetés közepette ipari méretű melócumi alatt megkaptam azon fizetés jelentéktelen hányadát, amit elképzeltem "fizu" c. alatt, majd este másfél órával a kitűzött idő után érkezék ki az ajtón, a következő versike hagyta el ajkam különösebb alany nélkül, a'la Fuck The World Jelleggel:

B@szott volna anyád lovat!
Üssön el egy tehervonat!
Élvezzen a szádba medve!

Nyeld a szószát kényeskedve

Száradjon ki minden söröd!

Seggedbe egy kard, mi pörög.

S ha mindez csekély, s kevés mára

HÚZZÁL EL A BÚS PICS@ba!!!

ZP kulcsai.

  Tizenhatból negyven, és még mindig nőttünk, nem beszélve, hogy mindez három nullával a végén. Tudtam, hogy leszünk, de hogy ennyien, azt nem, pedig még  a felét sem láttam. Mikor a Blahán a hatos zölden virított a sok pólótól-szalagtól, már képem lehetett róla, de klasszikus a mondás: ha nem látod, nem hiszed. A Rakpart szó szerint tele volt. Sokezer emberen túl valami kép, de az még csak a kivetítő, ezt követi még sokezer (vagy tízezer?) ember,  és máris ott a pódium.   

  Nem beszélek arról,. hogy nem értem oda az elejére, így pont Ganxta, PUF, és ilyenekről maradtam le. Sikerült előrefurakodni Subscribe-ra, legalább tomboltam egy jót. Sajna minden zenekarnak csupán három nóta volt a kvóta, így hamar véget ért a tombol-a.  Madi és Somló fellépése meglepett (nem tudtam), és ez a meglepetés biza kellemes volt. Nem beszélek a többi koncertről, Kiscsillag, 30y, stb, nem az én világom, (ahogyan  a rajongók egy bizonyos része sem mondható annak,...), üldögéltem hátul a nagyképernyő előtt. A koncertközti NovákPetik (kellettek, jók voltak) közben azonban volt egy nüansz, amit meg kell osztanom. Egy színész mondta, azt hiszem. 

   Mikor megnyílt a Zöld Pardon, a kulcsát megfogták, és a Dunába veszejtették. Csak mintegy jelképesen, hogy ez a hely mindig nyitva áll az emberek előtt. Na már most ezt a kulcsot valaki megtalálta (pedig maradhatott volna mellette a mélyben). Most a jelenlévő negyvenötezer(!!!) ember fogjon egy jelképes ZP kulcsot, és mind hajítsa a vízbe. Na ezt halássza ki valaki!

Hajrá Zene, hajrá Szórakozás, Hajrá Zöld Pardon

Szárnyakon

  Félig szerencse, félig szükségszerű volt, hogy a közelemben nyílt meg a Kapu, és az elsők közt talált el. Én pedig épp olyan hangulatban voltam, hogy tétovázás és félelem nélkül fogadtam magamba, érezve erejét. És azt is tudtam, mit akarok tőle.

  Elsőként persze szárnyakat növesztettem magamnak. Színe változó bőrszárnyak, hangulattól függően fehér, kék, fekete, vagy a veszélyes égővörös. Játszva fent maradhatok órákig is akár a levegőben.

Azután győzött a hiúságom,a zászlóként hordott hajam dúsabb lett, hosszabb, s néhány helyen különös színekben játszott. Nem sokan tudják, de az akaratommal tudom mozgatni, mint valami különös végtagot. Nagyon hasznos képesség.

  Szinte kérnem sem kellett, rögtön megkaptam a Tűz hatalmát. A természetem rögtön magába fogadta, eggyé vált vele, mintha mindig ez lett volna a léte. Talán az is volt. Imádom a víz szelíd, mégis kérlelhetetlen erejét, a levegő korlátok nélküli szabadságát, de tűz, a Tűz az más. Az Én vagyok. A soha nem nyugvó, pusztító-teremtő, a meleget, fényt adó, amitől tisztábban látszanak a dolgok valódi formái. A félt,az imádott… és az örök magányos. Akit körülvesznek, de igazán közel szinte senki, soha nem merészkedik. Aki megteszi, megég, aztán hátraugrik. Van néhány kivételes, aki egy ideig marad, élvezi közelség fájdalmát, majd ők is messzebb mennek. És van még.. de ezt a történetet nem osztom meg senkivel.

  Magasról nézem a város fényeit, kemény karmaim –újabb kis változás-, kieresztve belemarnak a betonfalba, olyan biztosan kapaszkodom, mintha korlátot fognék. De korlátok már rég nincsenek. Szemem „hagyományos” színek mellett egészen szélsőséges hullámokat is képes feldolgozni, a fülem kitűnőbb, mint sok kémfelszerelés. Egy teljesen más világot látok-hallok. És még nem beszéltem a sok „egyéb” dologról, amit érzékelek, nem emberi érzékszervek számára kialakított dolgokat, a Kapu adományait.

  Ha behunynám a szemem, és koncentrálnék, jó eséllyel meg tudnám határozni az összes élőlény helyét ebben az épületben. A hangok és a hőnyomok alapján pedig olyan titkokat ismerhetnék meg, mint senki más. Nem beszélve a rezgésekről. A falak még őrzik a nem oly régen történt események, érzések lenyomatát, elég ha ráfektetjük a kezünket, olvashatjuk a töredékeket. Valószínűleg a világ legjobb detektívje lehetnék, ha ez lenne a vágyam. Meg persze, ha akarnám, hogy olyan sokan tudjanak rólam.

Elengedem a falat, és szárnyra kapok. Halkan suhanok a házak között, szinte biztos, hogy nem lát senki. Testemről alig verődnek vissza most a fények. Nem vagyok éppen láthatatlan, de nem világítok messziről az éjszakában. Pedig –a Tűz hatalmával- ezt akár meg is tehetném.

  Nem sokat változtam a Kapu óta. Egyik előny, hogy fiziológiailag egy percet sem öregedtem. Hogy ezáltal örök életű leszek-e, vagy egy idő után –változatlan formában ugyan- mégis felmondja valami a szolgálatot, nem tudom. De ez nem olyan dolog, amin érdemes lenne töprengeni.

  Szárnyalok fel, egyre feljebb. Sehol egy jó kis légáramlat, (ezeket sem olyan nehéz világosan látni), úgyhogy ma kissé sportolunk. Csapkodó szárnyakkal érkezünk meg a Fészekbe.

Igazából fogalmam sincs, mi tartja meg ilyen magasan. És azt sem tudom,  miért nem fedezi fel senki. Azon ritka emberek közt vagyok, akik az átlagnál jóval többet tudnak a Kapu utáni világ természetéről, mégsem mondhatnám, hogy tudok bármit is. A világ rejtélyes egy dolog, és csak kis szegletét vélem ismerni. A többi még felfedezésre vár.

  Ahogy a Fészekbe érek,  összecsukom a szárnyaim. Pillanatok múlva feketés-vöröses Láng veszi körül az otthonom, befelé meleget és fényt ad, kifelé talán nem is látszik semmi. Szerencsére ma egy könyvet sem hagytam közel a peremhez, semmi malőr. Ebbe is bele lehet tanulni. Elfekszem a Fészek mindennél kényelmesebb méhében. Beburkol az otthon melege,és lehunyom a szemem

EFOTT 2010 cikk (mert megint aktuális)

Ezt a cikket 2010-ben írtam a rockerek.hu oldal számára, vegyes érzéssel egy fesztiválról. Ahogy olvasom az új EFOTT programját, valamiért újfent aktuálisnak érzem..Tehát:

Újra itt van, újra itt van.. és itt is volt, na meg remélhetőleg itt is lesz  mindig az Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai találkozója az egykor kultikus fesztivál, az EFOTT.  Helyszín, ezúttal 2010 Európai Kulturális Fővárosa: Pécs. Illetve egy mellette lévő kis, vendéglátásra specializálódott falu, Orfű. Helyszínek, programok, koncertek, régi és új arcok, bulik, együtt minden, szóval: EFOTT. Vagy csak félig?

Valahogy fura érzésem van ezen EFOTTal kapcsolatban.  Ha eszembe jut, milyen jó volt, rögtön beugrik valami rossz, és ugyanez reverzben is, ha a rosszra gondolok, eszembe jut, milyen jó is volt egyben. Árnyas kemping, végre (ki emlékszik még a 2003 as dögmelegre egy fennsíkon, szögesrdróttal körülvéve? ), viszont két kis ventillátoros vizeshűtőn kívül megkukult az ember a melegben.. hol vannak már a régi jó kis hőségkapuk, mindenféle üdítőital reklámjával, ami alatt TÉNYLEG lehűlhetett az ember? Egyedül a Polgári Védelem sátra próbált meg némi vízpermettel segíteni a puhára fővő embereken, de őket a harmadik nap tájékán leállították, mondván, kevés (vagy drága?) a víz. Maradt a megoldás, hatpercenként venni valami hideg italt valahol.

Ha már vásárlás. Ezen EFOTT-on nem kellett belső boltot nyitni, a bejárat előtt ott virít a tábla: Mini ABC balra. Igaz, délutánonként rendre egy másik tábla is fogadta az éhezőket: Árubeszerzés miatt zárva. Persze érthető. Hisz a EFOTT alatti forgalom alig haladja meg a leépülőfélben lévő kisbolt háromhavi forgalmát, nehogy már elvárja valaki, hogy ezért a pénzért alkalmazzanak valakit elárusításra/ beszerzésre? Néhol 80 %-os árrésért, ugyan kérem, hisz ez üzlet. Szerencsére pár lépésre, bent a faluban egy relatíve tisztességes boltot találunk, árukészlettel, normális (bár orfűi) árakkal, és akad pár vendéglátóegység is, ahol helytelenül kiírva bár („ hidjék el”.. ilyet még nem láttam), de emberi árért tisztességes adagokat mérnek a tányérunkra.

Jó hír viszont, hogy idén lehetett bent kapni kávét. (Tavaly egy instant kávét gyártó cég monopolizálta a reggeli koffeinadagunkat). Ha az ember ellátogatott a Civil faluba, akár ingyen is ihatta a jóféle feketét. Ellenben aki nem bikás energiaitalt akart átvinni a kapun, annak csalódnia kellett. Ezennel kérem a szervezőket, nem lehetne egy listát kiadni a fesztiválok előtt, mely cégek fizettek, elnézést szponzoráltak eleget az aktuális fesztiválra, hogy kizárjanak minden más terméket? Hadd ne kelljen már a kapu előtt meginnom a tudatlanul vásárolt hat (!!) vörös-fekte energiaitalomat, ha be szeretnék jutni. A jelszó: (nem, nem halál a májra), csak szabadon.

És tényleg szabadok lehetünk (eltekintve az üzleti érdekel arcunkba tolódó könyökétől). Sokszínű program, első nap Ladánybenééket ünnepeltük, majd négy órán át, második nap Ákos érkezett egy olyan show-al, hogy többek szerinte a Metallica nem hozott ilyen profi fénytechnikát. Maga Ákos is finoman gúnyos volt, néhol önirónikus, néhol kicsit álszerény. Azt meg már megszoktuk tőle, hogy színpadi mozgása gyakorlatilag nulla, de valahogy az ember nem is érzi a hiányát. Igaz, a Lady Gaga feldolgozásnak sem eddig, amit most megkaptunk (szubjektív véleményem szerint az eredetinél vagy hatszor jobb előadásban). Viszont a koncert élvezetét kissé zavarta, hogy oldalra ferde volt a tánctér, és járdaszigetek tarkították, komoly szintkülönbségekkel.  Egyesek szerint nem volt elég hely máshol a nagyszínpadnak. Mások szerint, akkor miért itt kellett megrendezni a fesztivált?

De találkozhattunk még Bikinivel, találkozhattunk nagy alterzenekarokkal, mint Quimby, 30Y, Kispál, és komolyan jó rockegyüttesekkel, mint a fergeteges bulit odaverő Subscribe-al (amit az énekesek csinálnak, hihetetlen), a szinte már szokásosan kegyetlen jó Road-dal,  vagy a kissé sajátos tracklistával jelentkező Tankcsapdával – meg nem erősített hírek szerint ez azon sértődöttségnek köszönhető, hogy most nem ők zárták a nagyszínpadot-. Megjelentek még Kowalskyék, itt tartotta születésnapját Ganxta Zoli meg a Kartell is, sajna a koncerten az énekből/szövegből semmit sem hallottunk, fura volt fejből mondani a szöveget, de maga a buli még így is jó hangulatú volt, Belga, Neo, Magna Cum Laude, szóval teljes a zenei szórás a nagyszínpadon.

Az igazi EFOTTos hangulat azonban a kisszínpadokon jött át leginkább. Ismeretlen helyi zenekarok, Kuba Libre, SzigorIgor nyitották meg rendszerint a Tarifacsomag színpad programját, majd olyan zenekarokat kaptunk, mint KGB (akinél megint valahogy nem hallatszott az ének, könyörgöm, hangtechnikusbácsi, nem csak basszus meg cin van a világon),  Sense Of Silence, vagy a hihetetlen hangulatú rockbulit leadó Turbo együttes, de vehetnénk sorra a PUF-ot, Hollywood Rose-t, a RATM-tribute bandát,  Supernemet, Lovegun-t és szinte mindenkit, aki ott megjelent. Köszönjük Tarifacsomag színpad!!

A PTE színpadnak ugyancsak nem kellett elbújnia, gyakran volt, hogy azt sem tudtunk, ki lép fel, csak jó volt a zene oszt’ ott ragadtunk  bár azért Jamie Winchestert (hatalmas bulit csinált megint), vagy a 100 Folk Celsiust csak illik felismerni. Itt emelném ki személyes kedvencemet, a Dirty Dance formációt, ami egyébként a lebetegedő Nevergreen helyére ugrott be, és szokás szerint adta a rockandrollt.

Sajna a koncertek után nem voltuk ilyen jól elkényeztetve. Négy helyet számoltam meg (+a karaoke), ahol lehetett volna hajnalig bulizni.. egy egyiken szólt a tuc-tuc, a másikon a minimal, harmadikon (elbújva) egyik éjjel jó zene, másikon inkább tuc-tuc, negyediken meg.. nos, szeretitek a tuc-tucot? Trendik vagyunk, kérem, nagyon trendik.  Persze minden sátor tele volt a jól ismert arcokkal (illetve –bocsánat- azzal a hárommal, ami a sablon az ilyen helyen, erősfiú/csinibaba szívtipró/húdeszexis és gazdagsrác/menőcsaj), no meg azzal a néhány emberrel, aki eleget ivott, hogy már minden mindegy legyen.. még a tavaly/tavalyelőtt fergeteges bulit leadó Juhász Laci is olyan célközönséget kapott, hogy némi próbálkozás után beállt a jól ismert dance vonalra, (hatalmas csalódás volt számomra). Ugyanis  a Höok sátorhoz csak a MaiSlágerek Rádió sátrán át lehetett eljutni, ez pedig minden nem négynegyedet hallgató egyént olymód taszított, mint a Vasorrú Bába tangabugyiban.  Értem én, kérem, sokan szeretik az ilyen zenét, legyen, minden létjogosultsága megvan, de csak van az egyetemeken pár más zenét hallgató ember is?

Vagy nincs? Hisz Bill sehol, ellenben megkaptuk a nagyszínpados Korda Gyurit, megjelent a 2002ben még hallgatók által kiszabotált Kozsó is (könyörgöm, miééééééért??????), de UFO, Kozmix, Szandi, Csepregi, Komár,  mindenki teljes repertoárban jelen volt, mielőtt Dévényi Tibi bácsi elkezdte osztogatni a pontos labdáit, és ABBA/ Boney M slágereit. (anyámék szelleme bocsássa meg nekem, de engem a világból lehetne kikergetni velük). Értem én, giccsparty és tök jó, ami ciki, és egyebek, de ha lehetne, kissé kisebb sűrűségben. Elvileg ide mégiscsak Egyetemisták és Főiskolások járnak. Ahogy 2002es EFOTT-on megírták, két dolog a jellemző, isznak és van önálló véleményük (a sorrend tetszőleges). Ehhez Ámokfutók??

Persze nyilván én tévedek. Az EFOTT idén is rekordot döntött látogatottság terén. Az a néhány ember, aki éjjel nem találta a helyét, vagy mást szeretett volna, vagy az a pár arc, aki tizedik, huszadik EFOTTjáról egyenesen hazament, kit érdekel?

Jómagam a 11. EFOTT-omat éltem meg. A felejthetetlenül jó 2000es Pécsitől kezdve, a kegyetlenül rosszul megszervezett 2003as Gyöngyösi EFOTT-on át, az újfent nagyon-nagyon jó, már konszolidáltabb Fonyódi EFOTT-ig, 2004-ben. A kezdeti pár fős EFOTT-csapatomból mostanra akkora lett, hogy lassan hektárban vagy négyzetelefántfenékben mérjük a sátorhely-igényünket. Nem vallom magam EFOTT szakértőnek, (azt meghagyom azoknak, akik már húsz EFOTT fölött járnak), de azt hiszem, azt megtanultam, hogy EFOTT attól más, mert van egy sajátos varázsa. Valami, ami miatt ott kell lenni, mindegy, hogy egy északi város kissé szocreálos kempingjében, vagy a Velencei-Tó partján rendezik, lehet olyan a szervezés, hogy taps neki, és olyan is, hogy fél napon át sorakoztattak minket a bejáratnál, csak hogy jó képek készüljenek a tömegről a szponzoroknak. (közben vagy kétezren kaptak napszúrást).  Mégis, van valami varázsa, valami megfoghatatlan. Talán az, hogy egyetemisták szervezik, egyetemistáknak. Némi elvarázsoltság, valahogy annak a keresése, hogyan lehetne ez a buli kissé MÁS. És persze ott van, hogy akik szervezik, egyszer tehetik, ezért most kell beleadni minden ötletet. Nem kell aggódni, hogy jövőre elveszik tőlük, vagy nem elég jó a statisztika, a lényeg, hogy EFOTT legyen.

2007 után az EFOTT új arculatot kapott. A helyi egyetemek csupán segítőként funkcionálnak, a szervezést –talán a Sziget mintájára- egy állandó csapat végzi. A kissé döcögősen induló sorozat (hideg vízre is leszakadó karszalagok, kissé célszerűtlen fesztiválelrendezés, itt-ott tettenérhető szervezési hiányosság), első fesztiválja is rekordot döntött. Profi marketing, bevált módszerek, fixen kiszámítható mutatók. Szinte borítékolni lehet a követező évekre is, egyre több és több látogatót kap a fesztivál, ami nem is baj. Hínárhajú létemre örülök neki, hogy kissé tágabb a zenei tér, ami nem tetszik, oda nem megyek, ennyi. Csak legyen, ahova mi is mehetünk, három után, de eddig lehetett, és remélem, jövőre is lehet. Viszont az EFOTT elvesztett valami nagyon fontosat. Az egyes fesztiválok –és maga az EFOTT- egyediségét. Valaha EFOTTról ismertük meg az éveket. 2005? Mikor a katonai egyetem szervezte? Érződött is.  De milyen jól elfér a harci gép műszerfalán a söröm.. sosem tudtam volna meg. 2006? Ahh, a Tribute szinpad, az emeletes busz, a balatoni dolgok.. az sajátos hangulat 2000?? Hűű.. EFOTT napközi, koncertek, punkszínpad. És kontra 2009? Várjunk csak… máshol volt a nagyszínpad, igen, ott volt Duna, aztán.. igen, nem kellett megkerülni a fél világot, és.. ja igen, a sok szúnyog!

Tudom, naiv vagyok. De én el akarom hinni, hogy a menedzsment profizmusa összeegyeztethető a jó EFOTT-tal. Hogy nem csak a jól bevált módszerekkel lehet rekordokat elérni. Hogy lehet úgy is minden EFOTT egyéni, sajátos, hogy közben a tavalyi év tapasztalataival gazdagodva egyre jobb és jobb lesz. Hogy az új, trendi arcok, és a sok éve EFOTTra járó emberek, (akik közül sokan EFOTTon ismerték meg mostani feleségüket, kedvesüket) nappal együtt ülhetnek a kocsmában, strandon, este pedig mindenki megy a saját koncertjére, és elfér egymás mellett a díszmaca és a szerteszívott hippi is. Nyilván nagyon nehéz a feladat. Új módszereket kitalálni a sikerre (az „új” szó a managerek rémálma állítólag), mikor ott van a Sziget mintája.. de az a Sziget. Olyan bulit csinálni, amit magának érez a még a felhőket is svájci frankba átváltó pénzügy-számvitelis, az 1024et kerek számnak gondoló informatikus, az íróasztala színét a fizetésnél fontosabbnak tartó bölcsész (bocs, csak elbambultam), és a tesiszakos, aki összeadni kizárólag tömegnövelő-adagokat képes, viszont, ha megkéred, simán lehozza az ördögbotot a fa tetejéről egy másfeles rúdgyakorlattal, nem is beszélve a földet csak tévedésből érintő művészetisekről.

És nehéz lehet feláldozni esetleg némi népszerűséget a színvonal oltárán. „Ezt veszik, ezt adjuk”, mondta a MAHASZ is évek hosszú során át, míg sorra kapuk az arcunkba Baby Sisterst, és a ShyGays-t, zenészek nem adhattak ki albumot, meredeztek a pénzügyi mutatók, és épültek a kiadói villák. Minél rosszabb, annál jobb, mondák, ez üzlet, annak kell felfogni. De a MAHASZ belebukott, vegetál, míg sok zenekar már a kiadók megkerülésével Interneten értékesíti a számait, újra érték lett a Zene, a Művészet. És azok a kiadók, Zenekarok, akik ezt akkor is tudták, most előtérbe kerültek, ha elég kitartóak voltak, akik nem, azok pedig maximum a Celebet Főztem showkban láthatóak már csak viszont.

Egyszer Louis Armstrongnak azt mondták, hogy játsszon könnyedebb zenéket, mint pl. XY, mert akkor sikeresebb lesz. Az öreg Satchmo pedig erre azt felelte: „Inkább csinálok jó zenét, mint jó üzletet. De a szívem azt súgja, testvér, hogy jó üzletet csak jó zenével lehet igazán csinálni”.  És XY zenéjét azóta elnyelte az idő mélye, Louis zenéjének pedig ha csak a múlt havi jogdíját megkaphatnám.. minden olvasó a vendégem lehetne egy sarki fényre a következő EFOTTon.

Szóval a feladat adott. A fix szervezés egyre fejlődő profizmusát elegyíteni évről évre a különbféle egyetemek teljesen más világával. (és közben elkerülni a Pascal-elvet, akit érdekel, nézzen utána). Újabb rekordokat elérni s közben megtartani az a varázst, ami miatt nem azt mondták, azt emberek –mint most-, hogy elmegyek, ha tudok, legfeljebb pár napra, ha más nem a régi arcok miatt, hanem azt üvöltik, kifelé haladva a cókmókjukkal a hátukon, hogy –klasszikust csak szó szerint, ugye? – MOST KEZDŐDIK AZ ÉVNEK AZON JELENTÉKTELEN RÉSZE, AMI KÉT EFOTT KÖZT ELTELIK.  

Kívánok tehát mindenkinek egyre jobb és jobb EFOTTokat, egyre több, EFOTTos arcot, és kívánom, hogy a szervezők ne egyre jobb, sikeresebb fesztivált, hanem egyre jobb, sikeresebb EFOTTot csináljanak. Mert a szívem azt súgja, testvér, hogy igazán jó üzletet is csak jó EFOTTal lehet csinálni. *.

*Satchmo, bocs a plágiumért, ha találkozunk odaát, fizetek Neked egy üveg Old Tom and Jerry-t. 

Éji hely a város felett

Valami eszelős módon fílinges. Noha az elindulás még finoman szólva sem volt zökkenőmentes. Aztán nyakamban-vállamon egy fényképezővel, ami nem is az enyém, egy másikkal, -ami gyengébb, de az akksi legalább tartós-, gyertyával, ragszalaggal, míg az állvány a biciklire szíjazva nyomta a combomat. 

...Az első lámpa néha ki-kihagy, de sebaj, inkább az a célja,hogy engem lássanak arra meg így is jó. Az út egy részén toltam, mégiscsak három hete műtöttek, és sokat vesztettem a formámból a Mecsek meg meredek fajta. Kóválygás erre-arra, és most itt vagyok. Voltaképp nem is tudtam, hogy ez a hely létezik. Átjöttem egy sötét mezőn, és idegesített, hogy féltem. Én! A sötéttől! Tényleg sokat voltam renden és társadalmon belül. Éjjel, akitől félni szoktak, az rendszerint én vagyok. (még ha ok nélkül félnek is). Persze a szabály most is üzemelt, azt csináld, amitől fosol. És csináltam. A pályagumis bicikli nem igazán az éji nedves fűre való, tehát toltam. A nyeregtáskából kikandikált a késem nyele, csak, hogy bízni tudjak az emberekben. Mégiscsak kertvárosban nőttem fel. 

...Aztán a mező másik oldalán, pár ház fölött kis kilátás az éjjeli fényekre. Megálltam, leszereltem az állványt, rögzítettem az FZ-30-ast, és nekiálltam kicsit fotózgatni. Semmi extra, lámpával rajzoltam a hatvan másodperces záridőbe (gyakorolni kell ezt a technikát) kaput, betűt, Kedves nevét, és persze az örök litániát: ROCK. Mikor elfogyott az ötlet, kiválasztottam egy utat, aztán tovább. 

...És elérünk az írás tárgyalási részébe. Nem tudom, mit találtam meg. Leginkább semmit, mégis. Az éjjeli város felett, előttem a bicikli mellettem a táska, (az innit már elővettem), a fényképező állványon, nyakamban a fülhallgató, ha akarnék, akár Meat Loaf-fal is kényeztethetném magam, de most jó hallgatni az éji zajokat. Kicsit elővettem Oszit (Kaossilator), de inkább csak egy kicsit nyúztam. Leültem. Vártam a csodát, ami nem történt meg, mígnem megértettem, hogy nem is kell, hogy megtörténjen. 

...Valaha sokat hallgattam az éjt. Akár még rég, mikor nagyszüleimnél aludtam, és a falusi éjszakát az jelentette, hogy a kutyák presztízskérdést csináltak abból, ki fog hangosabban, és tovább ugatni. Vagy mikor cserkész lettem, éjszakai túra éppúgy, mint a táborok, éjjeli őrségek (ezt most vajon egybe kell írni?). Vagy mikor tanyára költözött anyám. Fekszem a szobában, odakint az éj, amit néha megtör egy-egy autó zaja. Cirip-cirip, lada-lada. Valamihez közelebb voltam éjjel mindig. Mikor hívőként próbáltam ki magam, éjjel a keresztények istenéhez imádkoztam, de valahogy nem klapfolt. Nem ő volt, akit kerestem, és nem is éreztem létezőnek. A Világ, a Természet (és most ide a városokat is belesorolom), valami személytelen, és mindent betöltő dolog. Amihez nem kell idióta imákat hebegni, mert ÉN is vagyok. A Mágia első alaptörvénye: Minden egy. 

... Szóval ülök a nyirkos füvön, még elég közel a városhoz, hogy otthon érezzem magam, de elég messze az emberektől, hogy ne hassanak rám a hülyeségeik. Távol mindentől, ami KELL. Ha akarnám, egész végig oszizhatnék, vagy fotózhatnék (részben azért megvan), vagy vedelhetném a szörpömet, akár hanyatt fekve recskázhatnék reggelig, általam kitalált mozgalmi dalokat énekelve (ezt még nem próbáltam), valami SZABADSÁG.

A bicikli lámpájával egy rohadt nagy FUCK jelet rajzolnék a városképbe, ezt nektek ostoba fajankók, emberek, magyarok, pécsiek, (pedig milyen jó hely volt ez régebben), ennél rosszabb csak egy falu mellet lehetne. De mégsem. A Városban valahol ott van Ő, ettől a város szép lesz, és talán még akad benne egy-két ember, akinek van célja, álma, élete! Hát kaptok két nagy szemet, egy hátsólámpa-vörös mosolyt, aludjatok jól, legyen boldog az álmotok. 

...Az Éj Szelleme most nem talál telibe, csak megérint. Feltárja előttem, amit rég tudtam, rájövök, egy csomó jó VAN, és nem kell újra megtalálni. Nem ad új bölcsességet. Talán nem vagyok rá kész, vagy csak nem akarja, hogy legközelebb úgy jöjjek ide, hogy már akarok valamit. Csak ugorjak ki néha, kakaóval, vagy fényképezőgéppel ( ha ad valaki kölcsön megint egyet),  és ha van valami, amit meg kell találnom, megtalálhatom. 

... Ez vagyok most én. Egy hínárhajú srác, aki ül  a földön, Mellette Oszi, egy gép egy állványon, ami a fák közül kikandikáló városfényt lesi, egy háromnegyed üveg szörp, egy bicikli, és valamiért most úgy érzi boldog. Persze bele kell írni az éjbe az otthon rám váró  Kedves nevét, a város fölé, hadd tudja az éj, mit érzek, aztán fel a fülest, és egy Halestorm számra táncolni kezdek, egyik kezemben a fehér, másikban a vörös lámpával, és hatvan másodpercig minden mozdulatom nyomot éget a megapixelekbe (hoppa, ez nem sikerült, állapítom meg, a vörös széttakarta az egész képet), és voltaképp akár az is lehet, hogy ez a nap most adta legtöbbet, amit adhatott. Még nem váltam teljesen az ÉJ részévé, nem lettek hiper-képek, gyertyás-sziklás-éjjeli városos fajtából, és nem rúgott pofán az úgy imádott Múzsa, de a lelkem szerteszabálytalan rezgései egy valamelyest összhangzatos harmóniát vettek fel, messze nem befejezettet, de azt nem is szeretjük. A város és az erdő közt félúton találtam egy helyet, ami akkor, ott, addig az enyém volt.

Szélben jajogat

......Odakint a huss és fúúúú, a napnak meg valahol máshol akadt dolga, mondjuk épp a Föld másik szegletében. Száraz vihar kis esővel, villámok nélkül, amolyan igazi oximoron. Indok, hogy miért ne fúassam a procaventillationátort, hisz a saját romjaim helyett kapott kölcsöngép tápja amolyan "bizalom a sorsban"-képesség fejlesztésére való, még szép időben is.
.....Nem baj. Igazából rám is fért, hogy a szeleket hallgatva (fülre legalább 192khz, 32 bit) bámuljam a régi korok TV-jét, a tüzet. Odakint ablakok, persze Pécsre jellemző, hogy háromnegyed tizenegykor már csak 35% világlik. Egyedül, valami tompa jujjal itt a mellkasom kellős bugyrában, és foglamam sincs, hogy mi lehet. Talán, hogy hiába a szeretetteljes segítség, még mindig nem zenélhetek, az a fránya elektronikai baleset óta. A 16 csatornás firewire mindössze hangerőszabályzó szerepét játssza, és mindez hosszú hónapok óta. Lassan ott tartok, hogy nem is hiányzik. Vagy csak nem akarom tudni. Lelkem egy része szépen fogja a kis motyóját és átmenetileg bezár. A maradékkal üzemelek. Photoshoppal, és fényképezéssel tartom magam úgy-ahogy, de meglehetősen hamiskás a dolog néha. Valami nem kerek. Hiába vagyok rendes (.,.) hangmester egy bulihelyen, hiába dicsért a Rudán és élvezem, szeretem amit csinálok, valami még nem
......Aztán összejött a zenekar is. Visszatalált régi barát, és egy jó hozzáállású dobos gyerek, nem beszélve egy másik, SKID ROW-s gitárosról..és a megbszélt próba előtt két nappal gallyra vágtam a csuklómat. bicikli, jég, hasra ennyi. Meg egy műtét ami alhasi visszér (szofisztikált megfogalmazás a herémre) kezdettel, és tízcentis sérvvel végződött..
Holnap próba. Első. Félek. Három hete alig fogtam gitárt a kezembe, a csuklóm féltropa.. jó, ha eltalálom az akkordokat, nemhogy még szólózzak is. Majd valahogy lesz. Hallgatom a vihart, tanítson újra.