Önterápia Ömlesztve
Böff, mondta a dél-indiai vérnyúl és kiköpte az oroszlán lábszárcsontját. Nap elbújt a felhők fölött, (vagy felett, kinek hogy teszik) utóbbiak meg szorgalmasan öntözik a világot. ”jajjdejó, Húsvét” mondták a z emberek, pedig csak a felhő tudta, ő csak hugyozza a világot, mert most épp megvet mindent, mindenkit, de sebaj, egyszer ez is elmúlik és újra jóindulatú lesz, nevel, öntöz, hűsít, ehhez mindössze az kell, legyen kicsit jobban. Ja nem, ez én vagyok.
Mikor ott álltam a Bíróság előtt, halált okozó gondatlanság volt a vád, bebizonyították, Előző Életemben toronyóra voltam, és elütöttem a delet, az ítélet pedig az volt, hogy nem, nem mehetek be a börtön biztonságos mélyére, ahol mindössze Jázminnal, a százhúsz kilós többszörös anyagyilkossal kell megküzdenem, maradhatok kint, és felvehetem a harcot saját kétségeimmel, lustaságommal, hiperaktív/megmozdulhatatlan hangulataim váltakozásával.
Lassan este lesz, elvégre nyolc óra múlt.
Azt hiszem megtaláltam a napot! Ott viszi a sok kis autós elöl, kettéosztva. Rohadt tolvajok!
Hogy miként bolondultam meg? Nem, nem úgy, hogy egy reggel arra ébredtem, hogy egy ananász a nejem, aszott, de szerettem (forrásanyag: Jégkorszak 3) . Őrültetem valahogy úgy startolt, hogy normális akartam lenni. Magamnak persze be nem vallva, hisz akkor tudtam volna, mekkora baromság, hanem szépen suttyomban, a tudatom mélyéről indított interszinaptikus romboló, kihasználva védelmi rendszerem sztrájkját, padlószinti vegetálásomat egy hónapnyi pengeél közt, és jót akaró rokonok szózatai közepette becsapódott valahova az énembe, egy olyan ministruktúrát kialakítva, ami soha nem voltam, nem leszek, és marhára nem tudok vele mit kezdeni.
Most beérném annyival, hogy valami melót szerezzek hamar, mielőtt a lapu jön, az az úti, illetve, hogy ne egy jóbarátomnak kelljen összébb húzni a nadrágszíjat, hogy én tudjak hol lakni.
És itt mart bele a nyúl a lábamba. Fogai átütötték a rajta pihenő koboldot, szegény, ő se csinál már aranyat a kedvenc szakadt nadrágomból, hátában a nyúlfoggal azt mondta, hogy pfff, már csak a csontjai beszéltek. A nyúl meg rám nézett, ennyire hülye vagy, **zd meg? Őrlödsz A és B közt, miközben pontosan tudod, hogy melyik a jó, csak nem mered. Próbáltam, válaszolom, és mutogatom sebeim, miket akkor szereztem, mikor tényleg, és ember nem hitte volna, hogy ennyire tud szar lenni, ami tényleg.
Fura ez a vérnyúl. Szerintem én hívtam életre, és most *sztat, afféle modernkori, lakótelepi Faust módjára. A léte szerintem mintegy hete kezdődött, vagy annyi sem. Éjjeli alvásba meneküléseimet megszakítva, nyílt csipával vártam a hajnalt, mint oly sokszor, és éreztem, igen, ez vagyok én, majd reggel kis bármi után indultam, hogy robothelyet keressek, próbáljak találni. Maradék időmben változó képeket néztem (25öt mpként), vagy gatlingot fejlesztettem a Reticulanok ellen egy marsi bázison, esetleg Anne Rice , illetve Herbert világában jártam.
Néhány nap alig alvás után, valahol kómaközelben, mikor 22 colban Monika a Chandler ültek a fürdőkádban, a kezemben tartott gitáron hirtelen új dolgok születtek. Valami megnyílt, és -még csak töredékes formában-, de kezdtek átszivárogni dolgok abból a másik univerzumból, aminek kapujaként meghatároztam saját létemet. És mostanában menetrend szerint jelentkező lelkiismeret-furdalás valahol elmaradt.
Egyébként ez az, ami miatt hangos kefe-sercegéssel az őrület határát súrolom. Talán még meg sem fogom tudni fogalmazni, Blocked felirat villog előttem, szigorúan bizalmas, tipikusan az az eset, mikor az embernek rendszergazdaként azt írja ki a gépe, hogy nincs hozzáférése azt aktuális tartalomhoz. Persze felmerül a kérdés, ha nekem nem akkor kinek? Mégiscsak az én lelkemről-agyamról van szó, nem?
Örületem-lelkismeretfurdalásom elemei a következők, ömlesztve: Szar helyzet, aggódó rokonok, saját személyes magányom, szar érzés, amitől szarul leszek, amitől persze begubózom, egyedül leszek, és Goto 10. Rokonok duruzsolják a fülembe, aggódnak, és hogy úgysem fog sikerülni, mert a helyzet szar, és nagyon, úgyhogy legjobb lenne, ha azt csinálnám, hogy X, amivel csak két dolog a problémás, hogy nem javítana a helyzeten, és hogy nem én lennék. Ez utóbbi miatt aztán folyton lelkiismeret-furddalásom van, mikor épp nem szenvedve kaparok, hogy legyen már valami, közben persze tudom, hogy szenvedve kaparva soha nem lesz eredmény, ettől aztán még kilátástalanabbnak tűnik minden, és újra itt a körhinta eleje.
Csak tudnám miért érdekel, amit mondanak? Valakik mást is mondtak. Egy lány az idő homályából (ahol valaha nagyon, és ennek sodrásában kicsit újra, de ez nem az lesz, nem olyan, és valószínű nem lesz,) azt mondta, Hiszek az álmaidban. Fél héttel később egy jóbarátom, (aki nélkül most valószínű valahol a híd alatt gépelnék, miközben egy idomított elvtévedt polip tekerné a dinamót), ugyanezt ismételte el, majd szólt, ha kell segítség, bármikor, és tudja, jó helyre jön a dolog. Én meg éreztem, hogy igazuk van, csak hinni nem mertem, kudarcok és jóakaró rossztevők újra okkupálni próbálták területüket
Igen, szar vagyok (elvégre mégiscsak a saját lelkemről van szó). Talán ez hívta elő a Vérnyulat, Tapsifülű Tyler Durden-ként (Harcosok Klubja). Vagy a pár napos nemalvás, mit félig szándékos önterápiaként alkalmaztam saját életemben. Kinyílt a kapu, pár foszlány átröppent, a maradéknak a nyomóereje (kiszámítási képlet: elfojtással telt idő szorozva az utolsó, berúgva, bulizva, tombolva, csajozva, rendőrök elől menekülve töltött időpont távolságával jelen helyzettől az időtengelyen, osztva a zenehallgatással töltött órák és a sikerrel végződő ismerkedések, hódítások, zenélések, és álláskeresések négyzetével, és a szenvedélyes vad éjszakák, és megírt dalok köbével), szóval a nyomóerő nekivágott a falnak, de sajna még nem elég erővel.
A fejjel a falnak dolgot csak teljes erővel érdemes csinálni. Ilyenkor vagy a fal törik vagy az ember feje. Első esetben sikerélmény, második esetben kórházi kóma és csinos nővérkék, de eredmény mindenképp lesz, míg ha az ember csak félgőzzel megy a falnak, akkor egy púppal a fején üldögél a fal előtt, és még melltartótan nővérkék sem veszik körül, szóval nem éri meg. Ja ezt nem én mondtam, hanem a Vérnyúl (hadd legyen némi az Ő számláján is)
Szóval egy elszállt állapot, egy sima dallam, amitől megértően könnyezett a félszoba főfala, pihenéssé felmagasztalt klikkhalom, húsvét, majd egy vers és egy kép, aztán komolyan elkezdtem gondolkodni orvosi segítség szükséges voltán, és lábam mellett itt a vérnyúl, és csak kevéssé tűnik valótlannak, mint mondjuk a város az ablak másik oldalán.
Helyileg távoli barátok bíztató szavai, néhány sablonossá koptatott de igaz frázis, 65 decibel, falról rám tekintő lelkek: néhány kristálytégla, amiből renoválni lehet a kaput, amire beképzelten azt mondtam: én vagyok, és igazam is van (még némi halk bizonytalanság a hangomban, de a vérnyúl máris harap)
Gyere nyúl, menjünk hajat mosni. Majd dumálunk fényről és esőről, és arról, hogy nem is rossz valódi elmebetegnek lenni (ez is egy identitás, nem?), talán alszunk, talán nem,majd ahogy hozza az élet. Legyen hát őrület, legyen lekiismeret-furddalásom, ha nem teszek meg valamit, amit meg kell, de SOHA többé ne engedd, hogy magamért szégyelljem magam, még titkon sem.
Reggel átszűrjük a várost, lehetőségek után kutatva, ha esik, ha fúj, mert TUDOM, hogy ott vannak valahol, ez fix pont, de minden más, ébrenlét, alvás, rend, és hiánya, napszakok csak és kizárólag a saját törvényeinknek kell, hogy engedelmeskedjenek. Hát cipősarkat a földbe, fejet előre, ott a fal, aztán gázt (vagy gézt) neki.
