Hely-es dolgok egy koncert utáni napon.

  Itt vagyok. A lakásban, ami először Kiwinek, aztán nekem is - anélkül, hogy igazán ezt tudatosítottam volna- az Otthont jelentette. Kicsit most Itthon, egyedül, alig húsz perc gyalogra a próbateremtől.  És ahogy Hely lett a Fazekas 10-béli szobám, (megfoghatatlanul, visszavonhatatlanul A Hely), úgy Hely lett a Petőfi u. 66 (a legjobb számok egyike, majdnem 666, és csak egy tükör kell a 69-hez..). feletti, felső emeleti napsütéses minigarzon.  

Ez a hely, ahova vágytam, mikor Kiw elmesélte, hogy költözik. Ez a hely, ahova feljöttem először másfél éve borozni, és az erkélyen titokban vágytam rá, hogy sűrűbben megfordulhassak itt. A hely ahova fel akartam jönni azon a borvirágos, holstein-beck-kocsmás estén, mikor bármennyire is kedveltem Tomit és Tibort, olyannyira akartam,hogy lekopjanak..

Aztán Hhely lett, ahol egyre sűrűbben, egyre többet megfordultam az ominózus játszótéri "ezt most felejtsd el" bevezetőmondat után. Hhely, ahova szerettem járni, itt tölteni az időt. Hely lett, ahol Vele,  szinte akaratunk ellenére mondtuk ki a Szót, ami azóta oly sokszor elhangzott, hol nagyon, hol csak normálisan, de mindig átélve.

 

Majd Hely lett. Hely, ahova befogadtak, mikor sehova nem kellettem, mikor mindenhol útban voltam, kolonc a küszködő, törtető világ nyakán. Mikor a nem létező családomnál többre tartott barátaim  szétszéledtek, utoljára még elárulva, két olyan lányért, akiket ajándékba adtam nekik. Mikor elfogadtam a sorsomnak szánt nincset, a mát, a hidak betonpilléreinek hideg-rideg, korlátolt szabadságát. (ej, de melodrámai vagyok).

Hely, ahova vártak. Ahova szinte akaratom ellenére fogadtak be, hisz vágytam ide, de semmiért nem vállaltam volna, hogy bajt okozok Neki.  

És a Hely, befogadott. A baj helyett öröm lett, mikor egy Család (minden pozitív és negatív dolgával együtt: Család) , akinek minden emberi számítás szerint elfordulnia, megvetnie kellett volna, elfogadott, felkarolt, és szavak nélkül  azt mondta: “sohasem kaptad meg az élettől azt az igazi esélyt, amit mások alanyi jogon megkaptak”. És hittek bennem annyira, hogy ezt saját áldozataik árán is megadják.  Rám bízták, hogyan élek vele.  És valami elindult.

Mint annyi új helyzetet, ezt sem sikerült teljesen jól kezelnem. A ló másik oldalán  pillanatnyi megnyugvást  kerestem. És az Élet elkezdte a tanórát. A lecke messze több volt, mint goromba. 

Ez volt a Helye a kék villanásnak, ami bizonytalan időre derékba törte, szerteszaggatta, és hátra taszította az egész életem. Mikor annak lehetett örülni, hogy csak az én, és nem Valaki élete veszett oda. Ennek, és annak a ténynek, hogy eddigi munkáim legalább megmaradtak. Hálásnak kellett lennem a sorsnak, miközben minden kereszteződésben azon tűnődtem a biciklin, hogy miért is kellene meghúznom a féket. A válasz néha csak annyi volt, hogy nem enyém a bicaj.

Néhány hét telt el így, képzeletben bárhová menekültem, várva mindig azt a holnapot, mikor kiderül, hogy ez az egész nem igaz. De a Holnap szemét volt, és nem jött el. Nem létezett.  Jollo Pukki jött, és vitte minden álmom. Előre gyűlöltem a karácsonyt. 

Előbb tudtam (inkább sejtettem), mint mondták, hogy segíteni akarnak. Mikor eszembe jutott a lehetőség, kimentem a melóhelyen bőgni a WC-re. Az nem lehet, gondoltam. Mellesleg az volt az utolsó melónapom, a sérülésem miatt kivágtak.

Mikor elmondták, mégis meg sem tudtam szólalni. Azon a reggelen eldöntöttem, hogy élni fogok. Addigi életem csupán az Ő állhatatosságának, értem-küzdelmének volt az eredménye. Úgy döntöttem, hogy élni fogok, és lásd,  fél napra rá az engem valamiért szerető emberek a segítségemre siettek.

És ez volt a Hely, ahol két napig dolgoztam egy videóval, és remélem, hogy mindazt, amit érzek, hogy mit jelent a szeretet és a bizalom, amit kaptam, sikerült kifejeznem. Nem tudom, másnak a dal és a videó mit jelent, én hatodjára tudtam normálisan megnézni, hogy nem ragadtak el az érzelmek.  

És ez a Helye számtalan kudarcnak, ami az álmom visszatértének egyre fakóbb  vágya miatt ért, párhuzamosan az első komolyabb életörömömmel, mikor létem során először  -kivéve az iskolákat- azzal KELLETT foglalkoznom, amit szeretek. Miközben a legjobb számítógépes szakemberek sorra tárták szét karjaikat tanácstalanul, minden akaratuk ellenére sem tudták életre hívni a Műhely-t, ahol élhetek, én reggel kilenckor feküdtem, délután keltem,  plakátokat terveztem a szerelmem segítségével, és hétvégente zenekarokat hangosítottam, néha olyanokat, mint Zorall, vagy Nevergreen. És a Hely megadóan fogadta, hogy az “Otthon” címkét megosztva viselje egy Tascam keverő mögött levő székkel... 
  És ide jöttem vigasztalódni azon a reggelen, mikor a széket rejtő ajtó örökre bezárult.

  Ez a Hely, ahol megint írni kezdtem, abbahagytam, majd folytattam. Ahol gyertyafényben összefonódva feküdtem Vele, és ahonnan úgy rohantam el néha, hogy soha többet nem jövök vissza. Ami befogadott, és néha- mikor elveim, szabadságvágyam, lelkem, vagy hülyeségem végett-  eltávolodtunk, a falak, a mikró, és a kakaóm is is üvöltött rám: Betolakodó vagy. Majd az Ő ölelése elmesélte újra: Ide tartozol.

Ez a Hely, ahol tehetetlenül néztem végig Szerelmem életének egyik legfontosabb darabját elemeire hullani, és láttam, ahogy Ő menekül a forgatag elől, míg az egyre nagyobb nem lesz, és végül utoléri. Láttam a reményteljes újrakezdést,  de a csillogónak tűnő kő, az első döccenőn szétesett. Ez a hely, ahol az erkélyajtó hangjára majd' tigrisugrással jöttem le a galériáról, félve a legrosszabbtól. És hiába volt a tudat, hogy ez esetben  -nem akarom!!!!- egy önnmámoros, tehetségtelen egyetemi tanárnő szétroncsolt végtagokkal, süketen, savtól szertemart arccal  élné élete hátralévő részét, míg a bűnöst (engem) maximum eltemetni lehetne, ez csak az indulatot vezette le. Élni akartam. Vele. 

Ez a Hely, ahol kudarcot vallottam, mint önellátó, és sikeres lettem, mint gitáros-frontember, a világ egyik legfurcsább, meghívásos fesztiválján, 250 km-re Pécstől. Ahol kétség és remény közt  csapódtam ide-oda, sikerek és kudarcok sokaságával, ahol néha az ölelésben kerestem menedéket a világ elől,  vagy épp a Ö karjaiban vált teljessé az öröm. Máskor napokig vártam, hogy egyedül lehessek. 
  A Hely, hol írtam, és ahol nem hagyott írni az élet, ahol éjjel csak halkan járt a kezem a Keyboard-on, és csak a fülesben hallottam az eredményt, és alig vártam a reggelt, hogy megmutathassam Neki.  A Hely, amit keresztül-kasul fontam a kábeleimmel, a hely pedig nem tűrt többé Youtube- hangminőséget.  Ahol az kezdeti “éjjel csak halkan beszéljünk” hozzálásból középhangos zenehallgatás,  és néha kiabáló veszekedések lettek,nem is beszélve a a galéria állandó ütemes zajáról, mikor a falnak ütközött (enyhe pirulás..

Hazajöttem. Ide is haza.  A választóvonalnak hitt  pont az életemben  lassan összeolvad,  folytonosságot mutat. Nem véget ért Itt, és nem kezdődött el Ott . Itt is, Ott is: Van. 

Petőfi u. 66. harmadik emelet szemben.Csak egy apró,  22nm-es garzonlakás. De Vele, Veled.. Hely.