Már belépéskor
megfordult körülöttem a világ. A kissrác a lelkemben, aki
heteket töltött -jegy nélkül- a könyvtárban, bogarászva a
szaklapokat kicsiny információmorzsákért, órákig nézegette a
feszültségvezérelt filterek kapcsolási rajzát, és percekig
meredt egy-egy pár centis képre amin egy Yamaha DX-7, Minimoog,
vagy TR-808-as szerepelt, szívén feltekert Resonace-al mondott
köszönetet a Volt/oktávok Istenének
Ne várjatok
objektív beszámolót. Közel sem. Gyerek vagyok a csokigyárban,
körülöttem a legszebb, kiállítási darabok, és minden vitrin
szélesre van tárva. Egyszerre rohangálnék fel-alá egyik helyről
a másikra, és cövekelnék le (ha lehet, hetekre) egy-egy
billentyűs,csavargatós darabjánál a kluttyogó-morgó
mennyországnak. Pedig akkor még nem is tudtam... de ne szaladjunk
előre.
Tehát beléptem.
Ameddig a szem ellát (tehát a falakig...) mindenhol keyboard-ok,
potméterek, kábelek, hangfalak, és átszellemülten tekergető
emberek. Jobbra az új Korg MS-20 Mini, mellette -ha jól láttam-
méltán híres apukája az eredeti MS-20 (Depeche Mode, Alphaville,
Snap) mosolygott rám, szemben egy Elektron cég Analog és Octatrack
fekete dobozai várták, hogy valaki akár egy komplett dalt megírjon
rajtuk. Távolabbakról pusztán inspirációim lehettek, a hely
meglehetősen gyéren volt megvilágítva. Viszont a levegőben... na
ezt kifejtem:
Egy
hangszerkiállítás a lehető legritkább esetben csöndes. Egy
laikus számára -és mindenki úgy kezdi- voltaképpen egy
meglehetősen tömör, kakofón zajmasszának tűnik az egész.
Minden hangszert próbál valaki, mindegyik szól, a rajtuk játszó
emberek pedig a zenei szivárvány minden színét képviselik. Van,
aki egész komolyzenei darabokat ad elő, hihetetlen bravúrral,
kettővel arrébb más egy valami új cucc határait próbálgatja,
igyekezvén olyan hangzást előállítani, amit addig még senki,
hátuk mögött pedig valaki még csak ismerkedik a hangszerekkel,
hangszíneket próbálgat, másodpercenként más hangzás, ugyanazon
a hangon (ez rendszerint valamelyik fehér billentyű a 2. és 3.
oktáv magasságában :D ). A billentyűvirtuóztól a zajzenészig,
érdeklődő amatőrtől a vérprofiig mindenki ott van. És majd
mindenki hangot ad. Hogy ez baj lenne? Dehogy. „Gyönyörű Káosz”
írta valaki egyszer. Ez itt legalább kétféleképpen igaz.
Egy: A melletted
fura, torz hangokat csiholó raszta eszedbe sem jut majd, amikor egy
év múlva valami buliban -fesztiválon, koncerten- valami őrületes,
Prodigy-féle energiabombára ugrálod csatakosra a pólód, pedig ha
hiszed, ha nem, ő az. Megszerette a cuccot, kiéhezte, megvette,
hazavitte, dallamot, ritmust csinált, és EZ lett belőle. Vagy
mikor a Youtube előtt ülsz majd, és valami hihetetlen, szívbe
markoló dalt hallgatsz újra meg újra, ami pontosan leírja, mit
érzel, nem is gondolsz arra a pár hangra ami ott szólt mögötted,
pedig igaz: a dalnak jelen voltál a születésénél. És ez nem kis
dolog.
Kettő: Ha már
mentél pár kört. Kipróbáltad, nyüstölted. Következő
karikánál látod, valaki más áll ott. És kihozott valami
teljesen mást a dologból. Odaállsz mögé „ezt meg hogy
csinálta?”. Talán meg mered szólítani, és együtt kitaláltok
valami még ütősebb dolgot. De ha nem, akkor is: tanulsz. És csak
később jössz rá, mennyit.
És három: (mert
mindig van még egy).: Ha már kicsit belemélyedtél. Itt minden
hang olyan dolgokból jön, amikről álmodoztál, nézegetted a
neten, elképzelted. És jórészt olyan emberek szólaltatják meg,
akik tudását -vagy csak egy részét- látatlanban is tiszteled. Az
emberek nagy része itt ugyanolyan fanatikus, mint Te. Legtöbbüknek
nincs otthon plazmatévéje, ezüst gyertyatartója, de nem ritka,
hogy két használt opel ára van a belső szobában lomtalanításnál
szerzett faasztalon. Ez a kromatikus káosz, aminek minden hangja
valamelyik álmodból jön, azt jeleni: Otthon vagy.
Na vissza a
kronológiához. Szóval, beléptem. A tapasztalat az, hogy legalább
egy kört érdemes menni, mielőtt leragadsz valahol, hogy lásd, mi
hol van. Az említett MS-20 szintihez már volt szerencsém (noha
nyilván Vele is éveket töltenék még el), így tovább
kóricáltam. Ugyanez igaz az Arturia Minibrute-jára, -és azt
hiszem, még Moog Minitaur-t is láttam valahol-, darabonként két
hét nemalvást garantálnak.
Nord Lead, Roland
Gaia, tűntek fel a szemem sarkában -receptoraim azóta is őrzik
képüket- , majd megkerülve egy elmélyülten tekergető hölgyet
egy szürke, négyszögletes alakot látok a félhomályban. Nyilván
hülyének néznek, mikor remegő hangon megkérdezem: Bocs, ez AZ az
Emulator? A Mode, Enya, New Order, és általában a 80'as évek
egyik legkedveltebb hangszere... izé.. e.. szóval tényleg Ő AZ?
Mosolygó válasz: igen, Ő. A mögötte álló srác meglehetősen
hozzáértőnek festett, szóval belekontárkodás helyett inkább
csak álltam, hallgattam a holmit.. és próbáltam elhinni, hogy
tényleg hallom.
Felszabadult egy
hely egy nagy, moduláris Doepfer szintetizátor előtt,
gyorsan lecsaptam rá. Aki nem ismeri: Ez a dolog nagyjából úgy
néz ki, mint egy régi telefonközpont. Anélkül, hogy tudnád,
mit, hogyan kell összedugni, meg sem szólal. Viszont gyönyörű a
hangja, és majdhogynem BÁRMIT meg tudsz vele csinálni. Nem sokára
már egy alkalmi sorstárssal ketten próbáltuk megfejteni a
mi-hol-miért kérdést, és legfőképpen azt, hogy hová a francba
tűnt a jel? A hiba természetesen a leggyengébb láncszemben volt:
Bennünk. A varázsszó (naAkkorHúzzunkKiMindentésKezdjükElőről)
után viszont a hangfalat elhagyó hangok elérték, később
meghaladták a várakozásainkat.
Eközben
természetesen jöttek-mentek körülöttünk az emberek, volt, hogy
négyen is kezeltük az egy kézzel szinte átfoghatatlan monstrumot.
Végül a többieket elhívta egy másik holmi, én maradtam kicsit
még, ki akartam próbálni valamit. (szakmázás jön:)
Kevés híján
összes kábelt és oszcillátort elhasználva, csatasorba állítottam
egy sequencert, gate-eltem, delay-eztem, és lassan elértem a
hatást. Egyik kezem a kicsi keyboard-on rohangált, másik a tekert,
vagy épp a gateritmust változtatta -itt jött kapóra a
Reason/Rebirth patternsequencer rutin- és egyszer csak kop-kop
beköszöntött a golden age, minden időgépem örök célpontja: a
90-es évek. Négyütemenként változó basszus, minden ütemben
fel-fel ugorva magasabb regiszterbe az ismétlődő dallamra, kis
delay stb... és mellette olyan hang, ami csakis Analógból jöhet...
(szakmázás vége)
Híre járta, hogy
egy ARP van valahol az épületben. Nem reménykedtem, hogy egyik
kedvencem, a számomra csak programokból ismert 2600-as modell az,
de bármelyik is legyen, mindenképpen fel kellett kutatom. A nyomok
egy másik terembe vezettek
Ekkor láttam meg
a formát, amit bármely, szintetizátorokat kicsit is ismerő ember
félvakon, kómában is felismerne: jellegzetesen döntött/dönthető
előlap fából készült keret..., A szólóhangszínek mesterfoka,
de legfőképpen: Minden szintibasszus kezdete és vége, egy
Minimoog volt előttem. A jelzők nem a gyermeki rajongásom
termékei, a Minimoog tényleg az a hang, aminek csak a kópiáival
is hihetetlen eladásokat lehet produkálni,.a MoogBass minden létező
gooveboxban, hangkönyvtárban gyári felszereltség, szoftveres
emulációinak a száma felmérhetetlen, ha hallgattál pár óráig
életedben könnyűzenét, egy söröm van rá, hogy belefutottál
-esetleg jobban/rosszabbul sikerült kópiáiba-. Sajnos a tulajdonos
már csomagolta el, így a hangját nem hallhattam, de azért
odamentem, félénken megkérdve: Megérinthetem? Tudom, hogy hülyén
-esetleg perverz módon- hangzik, de nem az. Jó eséllyel a
könnyűzene-történelem leghíresebb darabja volt előttem, a
monofónikus-háromosszcillátoros Szent Grál. És fogalmam sem volt
róla, hogy a csúcspont még hátravan.
Beszédbe
elegyedtem a tulajjal. Bár alig tudtam kinyögni pár szót
-ilyenkor elég hülyén viselkedhetek-, mégis, amit lehetett,
tudnom kellett. Valahogy szóba került a személyes kedvencem,
álmaim netovábbja, egy másik legenda: a Roland Jupiter 8. Számomra
a világ legjobban vágyott szintetizátora. A tulajdonos ekkor
-valami érthetetlen természetessséggel- megszólal: Ott van hátul,
talán még nem pakolták el.
Hogy mi van? Hogy
lehet ezt ÍGY mondani? Ez olyan, mintha mellékesen közölné
valaki, hogy Cyndy Crawford, Scarlett Johansson , Charlize Theron,
Jessica Alba, lenge öltözékben várnak rám valami furcsa indokból
kifolyólag a hálószobámban, és úgy fest, a hétre már nem is
terveztek mást. Szerintem teleportáltam azt a hat métert.
Bénáztam vele.
Az arpreggiator kikapcsolását öt percen át kutattam, és máig
nem tudom, hogyan kellett volna lekapcsolni az LFO-t (vagy valami
hasonlót) a hangról. Nem számított. Ha több időm van, nyilván
még jobban átnézem, megtanulom, megértem, de ez itt most nem
erről szólt. Váltogattam a hangszínek között, pár hangot,
akkordot leütöttem, kicsit megmozgattam a potmétereket. Ennyi.
Most elég. Játszhattam Rajta.
Egy Királlyal sem
kezdesz el azonnal pálinkázni a kastély tetején, és a világ
legnagyobb gyémántját sem kell feltétlen rögtön a nyakadba
akasztani és korzózni vele a Champ-Elysées-en. Néha elég csak
egy pillanat.
A Jupiter 8 az
analóg szintetizátorok egyik, szinte legutolsó, legtökéletesebb
darabja. Nem kevés nagy zenész a mai napig használja. De ami
-nekem- fontosabb: Ez a szinti egy legenda, maga A megtestesült
kilencvenes évek. Aki akár csak egy szoftveres utánzat
próbaveriziójába belefutott, nem felejtheti el. Az a szemtelenül
friss, arcba mászó hang, amit annyiszor próbáltál kikeverni, de
úgy, olyanra csak majdnem sikerült. Itt megfogod, lenyomod.. és
ott van. Egyedi. Utánozhatatlan. A Beverly Hills-i zsaru zenéje...
bizony, Ő az. Yazoo- Dont't Go ( hallottad, hidd el, keress rá),
Neverendig Story, C.C. Catch számai, és egyáltalán, az a fíling,
amit a házibulit/ jobb retró party-t felpörgeti, mikor sorra
jönnek a kora kilencvenes évek zenéi: EZ a Jupiter 8. Mit
gondolsz, Lady Gaga (tudom, ne káromkodjak) mivel csinálja azokat
az kilencvenes éveket idéző szintihangokat? Vagy Alicia... de
mindegy, de a sor végtelen. Ez a szintetizátor : az elektronikus
könnyűzene. Annak is a legjobb része. És én ott ültem előtte...
Igazából ha
belegondolok, nekem az egész olyan volt, mint egy tökéletesen
felépített utazás... vagy szerelmeskedés. A kezdeti, talán kissé
tétova bóklászás, az első, alig hihető esemény, majd a
következő, aktív, sikerélményt is adó rész, pillanata az
igazi összeolvadásnak, majd a -meglehetőst áhítattal teli-
csúcspont, és mikor már azt hiszed, minden teljes, kiderül, van
még egy fokozat, amit el sem tudtál képzelni. Ezt az élménysort
egész egyszerűen nem lehetett volna jobban felépíteni. Mintha
valami Szent CV-egység, egy kimondottan rám szabott algoritmus
szerint vezetett volna végig az utamon. Három nappal később,
éjjel fél négykor sem tudom letörölni a vigyort az arcomról.
Mondjuk nem is erőlködöm. Inkább berakom egy kis Faltermeyert,
Duran-Duran-t, Yazoo-t (igen, Jupiter), majd jöhet a kilencvenes
évek, hadd énekelje a szintidallamok melé Des'ray, hogy:
„Dreaaaaams, to survive”. És eszerint ma sem alszunk..
Utóirat: (mert
mindig van még egy). Az 1. Szintitalalákozó a Dürer-kertben szinte
leírhatatlan élmény volt. Akit még a fenti -teljesen szubjektív-
leírás sem győzött meg, hadd mondjak egy gyakorlati példát. Egy
huszonsok fesztivált megjárt, félproffeszionális ingyenélő
szomjankórász, -aki egyébként négy mérföldről kiszagolja az
őrizetlenül hagyott abszintot -, oly mértékben varázsolódott
el, hogy észre sem vette, hogy a rendezvényen térítésmentes
pizza és sör is szerepelt a kínálatban. Ezt a próbát pedig –
komolyan mondom- nagyon kevés esemény állná ki. (kis intermezzó a
végére, hogy az esetleges pátoszt a cikkben
ellenpontozza)
Az esemény Facebook oldala:
A fényképek Thomas Bernard és Szász Tibor munkái. Ezúton is köszönet!
