Szárnyakon

  Félig szerencse, félig szükségszerű volt, hogy a közelemben nyílt meg a Kapu, és az elsők közt talált el. Én pedig épp olyan hangulatban voltam, hogy tétovázás és félelem nélkül fogadtam magamba, érezve erejét. És azt is tudtam, mit akarok tőle.

  Elsőként persze szárnyakat növesztettem magamnak. Színe változó bőrszárnyak, hangulattól függően fehér, kék, fekete, vagy a veszélyes égővörös. Játszva fent maradhatok órákig is akár a levegőben.

Azután győzött a hiúságom,a zászlóként hordott hajam dúsabb lett, hosszabb, s néhány helyen különös színekben játszott. Nem sokan tudják, de az akaratommal tudom mozgatni, mint valami különös végtagot. Nagyon hasznos képesség.

  Szinte kérnem sem kellett, rögtön megkaptam a Tűz hatalmát. A természetem rögtön magába fogadta, eggyé vált vele, mintha mindig ez lett volna a léte. Talán az is volt. Imádom a víz szelíd, mégis kérlelhetetlen erejét, a levegő korlátok nélküli szabadságát, de tűz, a Tűz az más. Az Én vagyok. A soha nem nyugvó, pusztító-teremtő, a meleget, fényt adó, amitől tisztábban látszanak a dolgok valódi formái. A félt,az imádott… és az örök magányos. Akit körülvesznek, de igazán közel szinte senki, soha nem merészkedik. Aki megteszi, megég, aztán hátraugrik. Van néhány kivételes, aki egy ideig marad, élvezi közelség fájdalmát, majd ők is messzebb mennek. És van még.. de ezt a történetet nem osztom meg senkivel.

  Magasról nézem a város fényeit, kemény karmaim –újabb kis változás-, kieresztve belemarnak a betonfalba, olyan biztosan kapaszkodom, mintha korlátot fognék. De korlátok már rég nincsenek. Szemem „hagyományos” színek mellett egészen szélsőséges hullámokat is képes feldolgozni, a fülem kitűnőbb, mint sok kémfelszerelés. Egy teljesen más világot látok-hallok. És még nem beszéltem a sok „egyéb” dologról, amit érzékelek, nem emberi érzékszervek számára kialakított dolgokat, a Kapu adományait.

  Ha behunynám a szemem, és koncentrálnék, jó eséllyel meg tudnám határozni az összes élőlény helyét ebben az épületben. A hangok és a hőnyomok alapján pedig olyan titkokat ismerhetnék meg, mint senki más. Nem beszélve a rezgésekről. A falak még őrzik a nem oly régen történt események, érzések lenyomatát, elég ha ráfektetjük a kezünket, olvashatjuk a töredékeket. Valószínűleg a világ legjobb detektívje lehetnék, ha ez lenne a vágyam. Meg persze, ha akarnám, hogy olyan sokan tudjanak rólam.

Elengedem a falat, és szárnyra kapok. Halkan suhanok a házak között, szinte biztos, hogy nem lát senki. Testemről alig verődnek vissza most a fények. Nem vagyok éppen láthatatlan, de nem világítok messziről az éjszakában. Pedig –a Tűz hatalmával- ezt akár meg is tehetném.

  Nem sokat változtam a Kapu óta. Egyik előny, hogy fiziológiailag egy percet sem öregedtem. Hogy ezáltal örök életű leszek-e, vagy egy idő után –változatlan formában ugyan- mégis felmondja valami a szolgálatot, nem tudom. De ez nem olyan dolog, amin érdemes lenne töprengeni.

  Szárnyalok fel, egyre feljebb. Sehol egy jó kis légáramlat, (ezeket sem olyan nehéz világosan látni), úgyhogy ma kissé sportolunk. Csapkodó szárnyakkal érkezünk meg a Fészekbe.

Igazából fogalmam sincs, mi tartja meg ilyen magasan. És azt sem tudom,  miért nem fedezi fel senki. Azon ritka emberek közt vagyok, akik az átlagnál jóval többet tudnak a Kapu utáni világ természetéről, mégsem mondhatnám, hogy tudok bármit is. A világ rejtélyes egy dolog, és csak kis szegletét vélem ismerni. A többi még felfedezésre vár.

  Ahogy a Fészekbe érek,  összecsukom a szárnyaim. Pillanatok múlva feketés-vöröses Láng veszi körül az otthonom, befelé meleget és fényt ad, kifelé talán nem is látszik semmi. Szerencsére ma egy könyvet sem hagytam közel a peremhez, semmi malőr. Ebbe is bele lehet tanulni. Elfekszem a Fészek mindennél kényelmesebb méhében. Beburkol az otthon melege,és lehunyom a szemem