Veszett jó dolgom van. Két hete bámulom folyamat a legdögösebb rockcsajok videóit, és hivatalból képzelgek róla, mit tennék velük (vagy ők velem…). Tudom, a munka felszabadít, meg távol tartja az unalmat, az „alvás”, mint fogalom, pedig a múlt ködébe tűnik, (pedig milyen szépeket álmodnék….), de végiglesve ezen időn, nem érzem, hogy elfecséreltem volna. Nyilán el leszek küldve a halál kaszára, de –már jellege miatt is- egy ilyen lista a világ legszubjektívebb műfajainak egyike. Stanley , gyere, cikket írunk..
Egyébként nem is olyan könnyű. A metállal ellentétben, a tökös/dögös rockzenében nem hemzsegnek csajok. Ha mégis, gyakran túlmenedzselik, szabványra vágják őket, innentől meg lapos lesz az egész. Így esett ki a listámból az őszi koncert után a Crucified Barbara, minden mikrofonállványra csavart fekete műrózsájukkal együtt, (és azt sem állítom, hogy saját listám valamennyi tagja megállná e próbát). Ráadásul a Rock, mint műfaj, eléggé ragaszkodik saját hagyományaihoz (pedig az egész egy lázadásnak indult), tehát egy csaj csak Joan Jett, Joplin, vagy gruppi ) lehet. Ez a szőrös, kanbuli-szagú metódus, taszajtgatja a lányokat a műfajon belüli lázadás terepére. Magunk közt szólva egyébként ez kifejezetten jól áll nekik. Felkavarják az állóvizet.
Első csokor a vágyak tárgyai (mi más egy ilyen lista, mint
freudi keresztmetszet a készítőről?). Meglepő, de nem jött ki a tíz. A „dögös”
és a „tetszik” alapvetően más fogalmak, így esett ki pl. a Stitched Up Heart, a Reachback,
a Dirty Youth és a The Letter Black *, (bár az Up From The Ashes odaver). A hét közül
az első ötbe simán belezúgok, a többi vonz. És tudom: ezek pillanatnyi –akár
évtizeddel korábbi- állapotok. Nem érdekel. A vágyképekben az a jó, hogy nem
öregszenek.
7. Taylor Momsen- Pretty
Reckless
Nem volt épp első látásra szerelem, pedig akár szép is
lehetett volna. Néhány félrészeg, haveri „AzMilyenCsaj,Öregem” utaláson kívül
nem sokat tudtam Taylor Momsen
csapatáról, mígnem egy tribute bulin, (minden idők legrosszabb Bon Jovi kópiája után) színpadra lépett a Miss Nothing And The Zombies. A fiatal
tribütcsapat énekesnője oly zsigeri ösztönösséggel volt elveszett és megkapó,
hogy egyből bakancslistára is írtam: klónozni, és khm… majd csak kitalálok vele
valamit. Másnap aztán győzött a kíváncsiság, és leültem a YutBoobs elé,
megnézni az eredetit.
Lehet, nem a HevaenKnows-al kellett volna kezdeni, de ki tudhatta ezt előre. Hogy kissé
mesterkélt, azt még megbocsátotanám, de az a rohadt autotune Taylor hangján,
hosszú időre Stephanie Meyer-i mélységekbe pozícionálta nálam a csapatot,
(simán vágtam őket Avril Lavigne mellé a komposztba. Talán a telihold tette
(vagy hogy rohadtul nem akartam a régi No
Doubt-ra fanyalodni), de most úgy döntöttem, adjunk egymásnak egy új
esélyt.
You Make me Wanna Die.
Hát, no! Tulajdonképpen azt kell mondjam, korrekt iparosmunka, egyetlen
marketingelemet sem hagytak ki. Kellőképp lázad, hogy a tinicsajok bálványozzák
(és vegyék, amit venni kell), és eléggé mű, hogy a szülők ne vegyék komolyan,
aztán eléggé szexis, hogy a srácok rárántsanak, de tulajdonképpen bőven belefér
a 12-es karikába az egész. Találunk itt grunge hatásokat, visszaköszön rengeteg
dark elem, alig irritáló mennyiségű emo, van itt robbanás, pusztulás,
elveszettség, szinte teljes a paletta. Persze megjátszott az egész. Ami mégis menti, az az, hogy nem akar átvágni.
Percig se tagadja, mit akar, pontosan tudjuk mi is, ő is, itten biza üzlet van.
A combfix, a push up, a szexisen rekedt hang dehogy nekünk szól, csupán
sliccünket érintő profi mozdulat farzsebünk felé. Ez pedig valahol vonzó.
Nagyon. Beteg, de ez van. Mióta kimásztunk a tengerből (csajok, pasik egyaránt)
bomlunk az ilyenek után. Stricik, prostik, gengszterek és Mata Harik, alig
várjuk a tőlük „vett” kéjt, remélve, hogy pont nálunk törik meg a jég. A Pretty
Reckles gondosan kitalált imidzse a legprofibb, legőszintébb dark-zenei kurva
D.C-től keletre, akit csak találni lehet.
6. Nelly Scarlet- The
Scarlets.
Nem
tudom, Ausztrália börtönsziget-mútja, vagy más teszi, de tény: A kenguruk
földjén őshonosnak számít a tökig lógatott gitár. Mindazonáltal, ha nem keresek
anno a „Dirty Rock” kifejezésre, soha nem borulok Nelly Scarlet lábai elé. A két két srác, két lány formáció veszett
jól tolja a tempós, odaverős dirty rock-ot, a királyul megrendezett videó (ahol
indokolatlanul kevés szerep jut Nelly rövid szoknyájának), pedig annyira adja a
„bárcsak ott lehetnék” érzést, hogy mai napig nem vagyok hajlandó tudomásul
venni, hogy bíborba borult énekes nem is az esetem. Ez a csajszi maga is hangszer (egy cikk szerint
-Hottest Tatooed Woman of Rock- egy f-lyuk van a hátára tetoválva).
A
csapatról keveset tudni. A hírek szerint
2009-ben alakultak, a lehető legszimpatikusabb indokkal: Senki nem játszott
olyan zenét, amit ők akartak hallani, tehát gitárt ragadtak. Megalakulásuk után
nem is oly sokára beindulni látszottak köröttük a dolgok, koncertek, interjúk,
EP-k, néhány igazi rock’n roll sztori
(pl. a basszeros rajongásától menekülő Tommy
Lee), majd egy váratlan törés: 2012 karácsonya előtt még adtak egy
–valószínűleg fergeteges- bulit, majd pár napra rá bejelentették: külön válnak
a karcos pacsirtájuktól. Állítólag kerestek másik énekest, de úgy fest, a dolog
másként sült el. Utolsó hír róluk, hogy 2014 végén a csapat kiárusít:
felbélyegzett válaszborítékért cserébe ingyen küldenek bárkinek pólót, CD-t, ki
mit kér. Meg kell hagyni, cool dolog.
Igazi ausztrál lazaság.
5. Hayley Williams-
Paramore.
Nincs top-csajos lista, amiből kimaradna, és nincs
haver/kolléga/szerkesztő, aki ne kérné: csak őket ne rakjuk a cikkbe. Ez pont
elég, hogy komolyabban felkeltse az érdeklődésem a tíz éves munkássága ellenére
(számomra) eseményhorizontot jelentő banda irányában.
Punknak pop, poppnak punk, Hayley Wiliams „builbaindulok” ruhái és világító haja pedig tömény
giccs lenne, ha nem tudná őket ennyire viselni, így azonban: szexis és akarom
(zsánerem a típus). Orgánum tekintetében sincs rosszul eleresztve a csibe, ( Mora Lisa is méltatta errefelé ),
előadásmódja pedig eléggé természetesnek hat ahhoz*, hogy -feledvén
hozzájárulását Bella/Edward agyalkonyító vonalához- , kifejezetten várjam az
élményt, mikor alulról nézhetek fel rá... A KONCERTRE GONDOLTAM!!! (rosszak
vagytok).
Néhány napja hallgatva, bevallom, megkedveltem a bandát.
Világmegváltás nélkül tolják feelgood college punk-ot ( bocs, nincs rá jó
magyar kifejezés), és bár megmaradnak egy adott területen, mégsem mondhatók repetitívnek. A pop-os
egyszerűséget ellensúlyozza az a könnyedség, amivel a dalok szólnak, az egész
egy jó hangulatú sulibuli 18 környékén, - és így megy ez 2004 óta. A csapat (na
jó, az énekesnő) legnagyobb erénye mégsem „örök” ifjúság, hanem az, hogy
-számtalan tiniidollal/Disneyhercegnővel ellentétben – van saját arca, nem egy
üres héj, amibe bárki beleélheti magát. A dalokat hallgatva/nézve átjön egy
vidám, könnyed, életteli személyiség, akinek egyszerűen jó a közelében lenni.
Vagy csak tetszik a csaj. Lehet. Bevallom, szívesen ébrednék vele meztelen egy
napsütötte kaliforniai szobában, valami tábortüzes-piálós- jó hangulatú buli
után. Színek, fény, meleg, majd egy pajkos reggeli torna során belefúrnám
ujjaim Hayley üstökébe…. (Tudjátok mióta akarom elsütni ezt a poént?!)
4. Liv Jagrell- Sister Sin
Listánk
e tagja két okból is különleges. Egyik,hogy a cikk írásakor tudtam meg, hogy Pesten járnak, de sajnos csak előzenekarként, és nem tudok elmenni, és ezért most tökön szúrom magam, elvérzek, és nem lesz
befejezve a cikk. Másik, hogy Liv Jagrell
voltaképpen nem szép nő… csak éppen dögös. Félelmetesen dögös. Oka van annak,
hogy szinte soha nem fotózzák profilból, de nem hiszem, hogy túl vehemensen
tiltakoznék, ha valamiért muszáj lenne a fogammal kiszakítanom azt neccet ott,
ahol összeér.
A nő
elemetális rock’n roll, robban körülötte az élet, pillantással perzsel le
bőrnadrágot, szakadt farmert egyaránt. A féktelen Nő, akit a legvadabb
fantáziád is csak alábecsülni tud, nem mellesleg talptól skalpig (és át minden
igazán érdekes helyen) valódi. Zsigerből érzi a rockot/metált, minden unalomig
koptatott sablon életre kel a környezetében. Lásd pl. a klipjeit: Bonnie és Klyde - történet? Hiteles. Null(svéd)koronásházibuli-klipp? Egy percig nem unalmas. .
Sarah Connor kópia? Kifejezetten testhezálló. És a
legnagyobb próba: Lemmy mester Rock’n Roll opusza, Doro-val duettben. Ez annyira lecsupaszított, tiszta rock, hogy csak egy
Kiválasztott képes abszolválni, bárki másnál mennydörgés közepette leereszkedik
az égből egy nagy, villogó HAMIS tábla.
Hozzá
kell még tenni, hogy-noha e cikkben elsősorban a sokkal szebbik nem tagjait
(szer)elemezzük szorogosan- a svéd kvartett többi tagjának sincs oka bujkálni.
Egyik sem egy Bon Jovi (ami az utóbbi évek ismeretében kifejezetten
szerencsés), de még a lábszaguk is ördögvillát mutat. Originális arcok,
originális zenével. 2002-es megalakulásuk óta 6 lemezt röptettek felénk,
melyekkel ugyan csak egy párhuzamos -valamivel jobb- univerzumban kerülhetnének listaközelbe, de a
fent említett égiek tulajdonképpen szeretik főhősnőnket. ’Nevermind’ szintű hypevonat helyett adtak egy évtizedes
rock’n roll életet olyan társakkal, mint In
This Moment, Arch Enemy, Otep (mellek…. izé, mellékesen mind
dögöscsajos banda ),
valamint a metál nagyasszonya, Doro
Pesch (Cry Wolf, ’Like a Thunder, imádom!!!). Szokványostól kissé eltérő arcszerkezetéért
pedig brutális hanggal, és olyan testtel kárpótolták, amitől a bilincsek és
vasrácsok közti meztelen végkimerültség (enyém, vagy övé), kifejezetten vonzó
lehetőségként tűnik fel.
U.i.: A klipválasztásnál komoly bajban voltam, végül a Sound
of Undergorund mellett döntöttem (csak mert erről még nem beszéltem fent), de One Out of Ten és a 24/7 kötelező házi feladat
3. Sandra Nassic- Guano
Apes.
Na! Valami ilyesmi! Az Open
Your Eyes a „modern rock”
eszenciája: hullámzó dobritmus, amitől muszáj ugrálni, technikás, csattogó basszus,
kreatív gitárhasználat meg az az állat refrén. És az egész tetejébe: Sandra Nassic (sóhaj…). A lány, aki
street style-ba öltözve tud szexis lenni, mozgékony, rugalmas, tele van
energiával, és… kicseszettül az a „valahogy fel kéne szedni” típus. A mozgása
pedig.., huh! Az őrület, az ugrálás, a
Zene teljes, önfeledt átélése mellett, az hullámzás/vonaglás… Nevezd bárminek, lényeg, hogy az első
verzének az a néhány másodperce durvább, mintha végignéznéd a Kovi összest. Sandra egyszerűen szeretkezik a
zenével, ráadásul úgy elszállva, mesterkéletlenül, mint a legszebb tinilányos
fantáziád. A csaj totál őrült, szabad, szexi és bekattant. Legjobb kombináció.
A dal pedig mestermunka. Annyira, hogy az Apesék többé nem
is tudták felülmúlni, pedig akadt még jó pár állat nóta a tarsolyukban (You Can’t Stop Me, Rain, Kumba Yo , és
termszetesen a 98-as ausztriai snowboard fesztivál dala: a Lord Of The Boards). Az energia nagyjából megmaradt, de a kezdeti
éhség –nyilván- már nem fűszerezte meg a csapatot. Tiszteletre méltó, hogy a
zenekar –érezve a lanyhulást- 2005 től 2009ig nem is volt aktív. A 2011-ben
kiadott ’Bel Air’ majd a 2014-es ’Offilne’ nem lett világsiker, sőt, több
kritika kiégéssel vádolta a zenekart. Én meg idiotizmussal vádolom a
kritikusokat. Az Apes új albumai egyáltalán nem rosszak, ez a kissé elszállós
érzet jelen van a zenekar alakulásától (annyira, hogy első lemezük hallgatásakor
komolyan meg is lepődtem; egy korongnyi ’Eyes-ra számítottam), az pedig, hogy
nem 20 évesek, nos aligha bűn. Egyébként nem is vagyok róla meggyőződve, hogy
Apes-ék kajtatnák a sikert. Szerintem –akárcsak az H-Blockx-, egyszerűen adják, ami bennük van. És inkább így, mint
huszadjára is kiadni ugyanazt a lemezt.
Sok évvel ezelőtt alkalmam volt személyesen is látni a
zenekart. A különösebb cicomától mentes színpadon a showelemek maguk a zenészek
voltak*. A gitárosra magassági kormány kellett volna, a dobost és a basszerost
nem láttam (ki visz dioptriát koncertre??), Sandra pedig… nos, az
expresszionista folthalmazban, ami a szemeim közvetítettek, benne volt minden
indok, miért lett ő, aki jó részben
felelős a bennem kialakult női ideálért..
* Pedig a banda még nem is volt topformában… Sandráék
valamiért nem szeretik, ha hülyére drinkelt parasztok megdobják őket palackkal.
Klip: Miután valami idióta evolúciós hátraarc, hormonzavaros monoszinaptikus kotonszökevény leszedte youtube-ról az Open Your Eyes Klippjét, mást pedig nem enged betolni a blogmotor, kénytelenek lesztek ellátogatni az indavideóra a klippért..
2. Ariel- Icon for Hire
Szögezzük le: Gőzöm sincs, miért imádom. Persze, a ruha, a
haj, a lázadás, meg az, hogy veszett jól néz ki a csaj, mind jelen vannak, de
ez még nem lenne elég. Ám a tekintet, az a szemtelen, kacér, azok a lángok
benne, a néha megvillanó szikrák a lány körül, bújtatják a csajt a bőröm alá.
Azon pillanatokban, mikor valaki (manager? rendező?) épp nem akarja megmondani
neki, mit csináljon, minden porcikájával (nyammm. ) elhiszem a csajt. Ott van
benne egy vérbeli frontember, egy határokat semmibe vevő „crossover-girl”, egy
saját világ. Egy vad, (talán) őszinte, lázadó világ.
Ezért
is szakadt le az arcom, mikor a 2011-es Billboard Christian (keresztény)
listáján fedeztem fel a csapatot. Már hogy ők… Persze… Hogy mi?! Úgy értem, semmi bajom a hívőkkel,
mindenkinek szíve joga úgy élni, ahogy helyesnek tartja, de magunk közt szólva
a –bármilyen politikai/vallási irányban – elhivatott bandák jellemzően ritka
szar zenéket nyomnak. Még a Skillet –pedig ők se rosszak- is hordoz
magában valami modorosságot, érezhető némi korlát, egy „magasabb” létsík
iránymutatása. Viszont az Icon-nál legfeljebb az irritáló módon pózer gitárost
éreztem idegennek. (Egyébként Arielék nem nagyon erőltetik rá az emberekre ezt
a vallás dolgot, dicséret érte)
Egyébként: Akkor is jók! Túl azon, hogy a vörös hajú kis
energiabomba mennyit növelne egy lakatlan sziget komfortfokozatán, kifejezetten
inspiráló a zenéjük. Egy jó adag punk, rock, egy csapott kanál pop és
elektronika (utóbbiban mondjuk elférnének kevéssé kommersz megoldások is), jó
hang, és beteg dobos (a figura mozgása komoly átfedést mutat egy rohamot kapott
baltás gyilkoséval), és engem látványra, zenére megvettek. A 2011-es ’Scripted’
konstans vendég a lejátszómban,a tavalyelőtti
album pedig, első hallgatás után szintén kedvencnek ígérkezik. Pedig
jóval több benne a sampler meg az elektronika. Lehet, éppen azért tetszik. A
punk/rock/pop dalokat játszó csapat, akit a kritikák 50-50 arányban emelnek és
rúgnak, akinek a tény, hogy létezik, olyan hitvitákat generál, amiben ők sosem
vesznek részt, le se szarva a műfaji korlátokat, kísérletezget azzal, ami éppen
a keze ügyébe kerül. Kilépve a begyöpösödés tengeréből mondjuk ki: mi a punk
hozzáállás, ha nem ez? Ariel pedig még mindig az a csaj, akivel, -miután zárásig
őrjöngtünk egy jófajta buliban-, borosüveggel a kézben karcolnánk a frissen
festett falra, hogy „Question Everything”, a folytatás pedig olyan
ágyfalhozcsapkodós „Make a Move” lenne, ami a fél kerületet megbotránkoztatná .
1. Lyzzy Hale- Halestorm
Na jó, ezt előre tudtátok. Kétség sem férhet hozzá (és én
sem… brühühü…) Lzzy Hale a Nő. A Hot
Rock Chick, az elsők közt az első. És nem csak azért, mert gyárilag tökély. A Get Off ban, szűzanyám…
szálanként bontanám le róla a ruhát. Az a tekintet, azok mellek, az a
láb. Az a láb… Áj Láb Hörrrr. De nem ez a lényeg. A 10-ből 10-es külalak
ugyanis Lzzy egészének a kivetülése; a hangja, a mozgása, ahogy utolsó erejéig
énekel a színpadon, ez adja az egészet. És ebbe lehet beleszeretni. Meg a
tekintetébe. Meg abba lendületbe a Miss
The Mysery-ben. Abba szakadt pólóban ül a híd alatt (sóhaj… ) ahogy fogai
közt sziszegi: „The way that you blame me”… akarom! Kész. Ez van.
Ráadásul (sőt, inkább főként) a dalok! Jó, egyedi, és nőies
témákról énekel. Igazából annyira, hogy szerintem a dalai… hm, ez nehéz téma. Mivel tavasz óta tudom, hogy a dalokat közösen írják –meg a Halestorm egyébként
is zenekarként működik, nem Lzzy a főszereplő- nagyon ciki lenne leírni, hogy
beleszerettem a dalokba, hisz a többiekkel együtt írták. Akárcsak a többi
hatmilliárd, én is fantáziáltam már Lyzzyről, de nagyon rontotta volna
vágyképet, ha Arejay (bármennyire is imádom, mint őrült dobost), Joe és Josh is
megjelent volna a fantáziámban. De akkor is… azok a dalok! Az „I am beautiful with you” a legszebb
szerelmi vallomás, amit nőtől kaphatunk, és az a lány, aki szerető harapásaival
ragad el egy másik csajtól, (Love Bites),
tudja, és akarja, hogy nézzük az ablakon át (Get
Off), és viszi az ártatlanságunkat (Innocence),
az talpig a végzet démona. Az önbizalom szexi, és aki tudja, hogy a másik
örökre visszavárja (Bet You Wish),
annak kérem, van önbizalma. És ezt az egészet nem előadja, hanem éli minden
tracken.
Pedig valójában Lyzzy ennél sokkal emberibb. (Mondjuk ez se
hátrány…)Tud félénk, fáradt lenni, nem uralja le a terepet, izzad, csatakos,
elkenődött sminkű. És ekkor árad belőle valami… valami közelség. Valami
egyszerűen pozitív, jó. Ettől tökély, top a lány,. A dalokban démon, a
színpadon meghal, szemben veled pedig ember, aki szereti, amit csinál, és
akiknek csinálja (Ez az! Tudtam, hogy szeret! ). Nálam ezért Ő az első a
listán, hisz kétszer első. A Halestorm dalok Lzzy-je, a világegyetem szexuális
álma. (szerinted miért jöttek az UFÓ-k, mi? Két hétig jártam a nyakukra, hogy
adják vissza a CD-met). A Nő, akivel élveznéd gyönyört, fájdalmat, szerelmet
és az egyéjszakát –srácok, hogy én
mennyire cserélnék azzal, akinek az „I'llgive you one last night , So make it twisted”-et énekli…-.
És emellett ő Lyzzy Hale, a csaj, aki egy közülünk, aki hullafáradtan is
megáll a beszélgetni bárkivel, kedves, közvetlen, és aki a saját gyűrűjét adja
egy ismeretlen kislánynak ajándékba. És igen, ezért szeretjük.
Következő szereplőink nem passzolnak a fenti vonalba,
Stanley mégsem engedi, hogy kihagyjam őket. Mint oly sokszor, megint igaza van,
a két lány legalább annyira van bent, mint kint (hm… mi is jut erről eszembe?
Mindegy…),szóval legfőbb ideje, hogy bemutassuk őket.
Skarlet- Skarlet
Riot.
Hogy
ez a top-rock-csajos történet mennyire szubjektív, arra szó nincs. Legfeljebb
zene. Legyen példának okáért a Scarlet
Riot (nagyon vörösödünk itt a listában..). A 2010-ben alakult brit csapatot
egy ismerősöm ajánlotta, a srác totálisan bele van csavarodva az énekesnőbe,
pedig Skarlet (akit eddig csak feketében láttam..), megszólalásig egy átlagos
szomszéd lány, akivel sokadik közös
haveri kocsmatúránk vezetne csatakosra dúlt ágyig. De megszólalás után…
szexuálpszichológiai oximoron, attól gerjedek be, ami a csaj torkán kijön, nem
attól, ami bemegy (azazhogy..). Semmi mély hang, karcos búgás vagy fülbecsókos
intim közelmikrofonozás, a kicsaj csak kiereszti a hangját és kinyílik a cipzár
a farmeren. Énekelj! Kérlek! Még egy kicsit… még…
A csapat sajna alig ismert, a 2010-es bemutatkozó
kislemez után két évre jött a ’Villain’ EP, (ezek valamiért fellelhetetlenek a
neten, pedig a Red My Lips komolyan
érdekelne). Innen már nem kellet sokat várni, tavaly előtt dobták közre a ’Tear
Me Down’-t, első teljes hosszúságú
lemezüket. A meghallgatás után aláhúznám a fenti véleményem, a nő hangja egész
egyszerűen letepert! A Riot csak bejött az ajtón, a Party Hard- a ruhákat tépte le, a Villain-nél már lihegtünk, a Rock’n Roll Queen pedig mindent
kicsavart belőlem.. Be is vallja a cédé.. izé… a céda egy
interjúban: „Hey…listen to this, it’s the sex” Skarlet, meggyőztél, itt a helyed. Énekelj még
kicsit….
Care Failure- Die Mannequin.
Ha nincs ez a cikk, soha
nem találom meg ezt a csapatot. Haveri ajánlás, -fura módon épp egy lánytól-,
lista, és lásd az elején a Do or Die.
Az első tíz másodpercben kitekertem a hangerőt, az első perc végére odavoltam a
nőért. Az a nyers energia… hát huh. Voltatok már úgy, hogy ugyan a zenéért
mentetek koncertre, de végig élt a remény egy öltözői gyors, vad, kényelmetlen,
mégis őrjítő közös verejtékezésre? És volt már, hogy beteljesült? Rohadt
mázlisták!
Karoline „Care Failure” Kawa hasonló húrt penget, mint Sandra, mégis másként szól. Egy
hétköznapi lánynak álcázott őrült, aki fenekestől (mennyire kétértelmű
lett ez ebben a környezetben) forgat fel mindent, amerre jár. Ruhája helyett a
puszta létével tagadja a konvenciókat, apró, formás mellein reccsenve törnek a
szokások, sörcsatakos hajának függönye mögött egy ösztönökig letisztult világ
rejlik, rúzsozatlan szája… na igen (folytasd magadnak, ez az én fantáziám..:)
És ha ez így is maradt
volna, a FuckTheWorld pubbálvány ott
virítana képzeletbeli dobogómon, én csillogó szemekkel figyelném formás lábait.
De az idő, az a kurva idő oly sok mindent tesz tönkre. A ’How To Kill’ Autumn Cannuibalist-je teljesen
vállalható darab, a nem gyengén provokatív című ’Unikorn Steak’ (jee!), legjobb
számáról már beszéltünk –mit beszéltünk, ömlengtem- , a Saved by a Strangers és az egy évvel későbbi Bad Medicine érzésre még mindig dög de a Dead Honey már előrevetíti a változást. Három évvel később a
kanadai csapat egy teltebb, érettebb fontlánnyal tér vissza. A társadalmi
reflexió megmaradt (Orson Welles &
2012), de Care Failure lányból
nő, sőt, asszony lett. Egy asszony pedig lehet vonzó –nagyon is-, lehet
szexuális idoll (aki nem tudná: a MILF szót Jim Morrison hozta a köztudatba), de soha nem lesz „Hot Chicken”,
szexfantáziák visszatérő tárgya. (Legalábbis nekem. I don’t Care- …Bocs, ezt muszáj volt elsütni).
Úgyhogy tekerjük csak vissza az időt, nézzük meg még egyszer azt Do or Die-t. És szerelmesedjünk.
Végül tekintsünk körbe
itthon. A szép lányok országában dögös rockcsajokból konstans a készlethiány. A
Hetedik Érzék remek hangú énekesnője
azokkal érzéki szövegeivel együtt is más kategória, különben is rég
kivéreztették őket –megbocsájthatatlan bűn, nagyon jók voltak-, a Cherry Bomb inkább partyzenekar (volt),
Dorothy-ék jók, de teljesen más
vonalon mozognak ( a Road se Buckcherry,na). Volt viszont egy
zenekar, aki mellett nem lehet elmenni. Sajnos a történet eléggé Ungárish, -nem
is lett jó vége-, de ők és a dalaik voltak talán legközelebb ahhoz, hogy
felsőfokú angoltudás nélkül is tisztán érthessük a műfaj mondanivalóját. Nem
mellesleg, a lány klassz volt. tényleg.
Noa- Lovegun.
„Aki ezzel a nővel nem
akar lefeküdni, az sürgősen menjen el orvoshoz”. Ez a mondat hangzott el
először, mikor egy cimborámmal a szánkra vettük (ah, szép vágyak) a derékig érő
hajú énekesnőt. Csak egyetérteni tudtam. Pedig egy beállított képet, hülyére
fotózott plakátot se láttam, csak
emlékeztem egy véletlen talált Lovegun
koncertre. Nagyon jók voltak. A fülledt délután, a nulla nézőszám és a
nyögvenyelős hangosítás ellenére Noa
úgy tekerte a méteres haját, hogy elvitt a szél, és egy fehér trikóban
szexisebb volt, mint amit egy átlag magyar popénekes egész pályáján remélhet. A
csábos külcsínhez ráadásul olyan hang párosult, ami mellett nem lehetett
elmenni.
Az album pedig lapátokkal
tett az egészre. Túl a megszokott magyargagyi hangzáson (Csapdának is megvan, nyugi), végre valami friss, jó dolgot tettek
egy itthoni korongra. A dalok –megmaradva a dallamos, modern rock keretein
belül- jók, kellően változatosak, Noa szövegei pedig debütalbumos bájjal együtt
is nagyon tetszettek. A Felügyelő
témáját pl. el nem képzeltem, hogy ebben az évezredben még előveszik (és ahogy
nyögve énekli a lány „oh, istenem”,
az cserbenhagyásos izgatás), az Élet Szép
nagyon pozitív –és valamiért retro-balatoni hangulatot ad- a Valami Fáj-ra pedig egy kétméteres
rocker állatot láttam gyerekként zokogni a sarokban, szóval be tud rántani.
(oké, beismerem, én is üvöltöttem a Hosszú
Lesz az Út szövegét éjjel kettőkor egy magányosabb pillanatomban – legjobb
daluk-). Az album húzónótája, az Eső
Mossa El pedig egyértelműen slágernek lett írva, ráadásul jól. Álomdögös
csaj, veszett jó, mégis emészthető hang, slágeres, egyedi szövegek, dallamos,
karcos, modern rock, elsőalbumos báj, ezt nem lehet elcseszni!
Nanáhogy de!
Há’má’hogyafenébene! Teljes készletünk van tehetségtelen seggfejekből, akik
abból élnek –nem is rosszul- hogy a jó zenéket elnyomják, a rosszakat felfutattják.
Egy percre csak: Az első három Megasztár harminc (!!!) énekeséből egy értelmes debütalbumot
sem sikerült kihozni! (Na jó, SchmidtVeráé nem rossz, de őt a Szikora nagy arca idejekorán kiejtette, meg el is
tűnt sajnos.) Egy helyen, ahol annyira szar a könnyűzene, hogy törvényileg
kellett kötelezővé tenni, hogy játsszák a rádiók, minden lehetséges!
Nem tudom, kinek az ötlete
volt, hogy a Lovegun-ból megcsinálja
a magyar Evanescence-t, de mindenki
jobban járt volna, visszamegy árkot ásni. Mikor felfedeztem az utcán a Lovegun
plakátját, és a négy tag közül egyről sem volt nehéz megmondani, honnan
ollózták össze –baromi bénán- az
image-ét , éreztem, hogy baj lesz. A húzónóta klippjét sokáig meg se mertem
nézni, de rosszabb volt, mint amire számítottam. Ál-darkos, giccsig mesterkélt
pózok, nagyoktól lopott, bénán kivitelezett hatásvadásznak szánt jelenetek,
tulajdonképp önmaga paródiája volt az egész. Ha tippelnem kellene, azt
mondanám: valaki egy alapvetően rock –irányú zenével megpróbált megcélozni a kriszrudiból
kiábrándulva ravatalozófüggönybe tekeredett réteget, próbálva konkurálni olyan
csapatokkal, amik –amellett, hogy a büfészámlájuk több lehet, mint Lovegun-ra
szánt teljes keret- azért mégiscsak profik, és néhanapján még ötletük is akad.
Az eredmény? A Lovegun valódi közönsége, az értelmes, zeneszerető emberek
nyilván lilát hánytak a külsőségektől, a kiscsajok pedig nem tudtak azonosulni
a dalokkal, ráadásul ez mennyiségű giccs még a tokiohotel-en edződött régi
motorosokat is elgondolkodtatta, szóval bukta lett az egész. Az „ötletgazdák”
valószínűleg elővették a „bocs, megpróbáltuk, nem veszik” kártyát, és
továbbálltak másik balekot keresni. A zenekar –milyen meglepő- nem aktív. ZZ a Hard angol változatával járta egy ideig a
világot, a gyönyörű, energikus, remek hangú Noa pedig jelenleg a Noa Rock énekese, (mert dark-folk-metál
bandából olyan kevés van manapság… lehet, megtartotta régi a managert?)
De –mint fent mondtuk- a
vágyképek nem öregszenek. Ugyan –értékelhető klip híján- a dolog vizuális része
csupán halványuló emlék, de a dalok újra és újra elénk rajzolják a képet. Ebbe
pedig –és e listának ez a fokmérője- simán bele lehet zúgni.
u.i.: A legjobb Lovegun
dalok klippje nem lép túl az „Evanesence legyek vagy Within’ Temptation”
kérdéskörön, a többi pedig Koltai filmet vagy
Neotont idéz, így egy -koncert kivetítőre szánt- home videót mutatok
csak Nektek. A lényeg úgyis a Zenén van, és ez, tehet bárki bármit, örökre
megmarad. (És még mindig üvölteném a refrént egy bulin).
Hobo mondta a ’Tiltott
Gyümölcs’ kapcsán, hogy az albumot azok
válogatták össze, akik betiltották a dalokat. Meg hogy jól sikerült. Meg írtam
fent, hogy csajok a rockban kényszerpályán vannak. Miután a „RockCsajosCiCikk”
nevű mappa megy két hete folyamat a lejátszóban rájöttem: A lányok –ki ki maga
módján- de megragadták a rock lényegét:lázadnak. Komolyan mondom, reggelente
melóba tekerve a dalok jobban felráznak, mint egy csésze dögerős Adrian
Cronauer. A Do or Die felvisz a
legmeredekebb emelkedőn is, a Cynics and
Critics alatt headbang ütemre taposom a pedált, a Rock’n Roll Queen-nél
pedig ott ugratok padkákra/kőre, ahol csak tudok (izé… ismer valaki egy jó
bicikliszerelőt?)
Ebből kiindulva, mi,
szőrösek, arrogáns uralmunkkal talán egy szükséges rossz voltunk, hogy ezek a
csajok/dalok ilyen ütősek legyenek. Mindazonáltal mi, (en-bloc a rockerek) levehetnénk
azt a vaskalapot kicsit több levegőhöz juttatva ezzel a lányokat. Ha
pedig elfelejtjük végre azt a baromságot, hogy lekurvázzunk lányokat olyan
dolgokért, ami anno Vince vagy Steven Tyler esetében napi rutinnak
számított, még jobban kiteljesedhetne a műfaj. És, bár ez előbbit a dalokra
értem, azért jobban belegondolva, khm…
mindenki jól járna.
Itt pedig egy lista a "khm.. szintén" kateóriából
Itt pedig egy lista a "khm.. szintén" kateóriából
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése